Damon a minap felvettette hogy lemehetnénk a tengerhez anyával együtt. Nagyon tetszett az ötlet így rögtön bele egyeztem a kis pancsolásba. Sajnos apa már nem jöhet velük, de biztos vagyok benne hogy fentről majd nézi a mi kis programunkat. Rengeteget jár az édesapám a fejemben hisz tudom pár nap múlva oda fent együtt leszünk majd...de még is félek! Félek a haláltól, nem tudom hogy fájni fog-e vagy hogy meddig fogok szenvedni. Charles nagyon beparáztatott hisz azt mondta a rák átterjedt a tüdőmre és még egy pár szervemre ami amúgy szóra sem érdemes. De a tüdőm? Eléggé félelmetes. Utána olvastam. A tüdőm felfogja adni a harcot és le fog állni a légzésem, itt két lehetőség adódik. Az egyik az hogy megfulladok és meghalok vagy gépek fognak életben tartani..millió cső lógjon ki belőlem életem végéig? Köszönöm szépen nem kérem! Dr.Charles azt mondta ha az egyik tüdőmet meg is lehet menteni akkor is húzogathatom magam után az oxigén palackot és élhetek az orromba dugott gumizsinórral hát azért köszi ezzel a lehetőséggel sem szeretnék élni inkább szenvedek sokat a megfulladással de nem szeretnék mesterséges dolgokkal élni, inkább a természetes halál.
Josephnél azóta sem jártam pedig iszonyatosan hiányzik és nem, nem úgy mint az orvosom, mint a pszichológusom. Látnom kell őt.
-Damy..-kopogtattam a testvérem szobáján.
-Care..-szólt mire benyitottam.-Eltudnál vinni Josephhez?
-Most?-húzta el a száját.-Nem jó később?-kérdezte a tv-t bámulva, szokás szerint a feszültséget vezette le videojátékozással. Megpillantottam a kocsikulcsát az ágyon.
-Persze..-lépkedtem befelé.-jó lesz később is.-elvettem a kulcsot majd kifelé iszkoltam. A siker édes ízével léptem ki a ház elé. A friss levegő olyan volt mintha pofán vágtak volna. Jó érzés volt a tiszta oxigént belélegezni.
-Kérem a kulcsom!-szólt egy erélyes hang, mikor hátra fordultam szembe találtam magam a szeretett bátyámmal.
-Elviszel?-vigyorogtam.
-El.-adta be a derekát majd bepattant a kocsiba.-Sikerült túl tenned magad ezen az egészen?
-Damienen?-kérdeztem mire ő csak bólintott.
-Nem fogok az utolsó napjaimon Damienen pörögni, fáj hogy ezt tette de valamiért nem is számítottam tőle másra. Mindig szeretni fogom mert ő az én első nagy szerelemem de nem törődhetek vele. Most veled, anyával és azokkal kell foglalkoznom akik szeretnek. Nem pazarolhatom az időm a hazug, kétszínű mocskos állatokra.-mosolyogtam az utat bámulva.
-Szép meglátás. Büszke vagyok rád.-csak mosolyogtam aztán mikor szóra nyitottam volna szám a motor leállt Damon pedig kijelentette hogy vissza jön értem, egy órám van.
Kipattantam a kocsiból majd beléptem a rendelőbe, rutinosan mozogva lépkedtem a szobák között. Örömmel nyugtáztam hogy senki sem várt a sorra kerülésre így boldogan kopogtattam Dr.Lockwood ajtaján. -Szabad.-jött az életkedvtől mentes hang a túloldalról.
-Ennyire rossz napod volt?-léptem be mosolyogva.
-Caroline!-a szemei kipattantak, a szája hatalmas mosolyra húzódott a karjai pedig felém tárultak. Mosolyogva bújtam erős karjaiba.-Azt hittem nem látlak többé.-suttogta.
-Ez volt a búskomorság oka?
-Tudod a betegem vagy..
-Voltam! Szeretném abba hagyni a kezeléseket.-mosolyogtam.
-Örömmel hallom..-vigyorogva előhalászta a papírjaimat hogy elintézzük a dolgokat. Kifizettem a kezeléseim összegét majd tovább társalogtunk, de most már úgy mint a barátok.
-Szóval ez volt az oka?
-Igen Caroline, ez.-mosolygott.
-Kérni szeretnék tőled valamit..-lesütöttem a szemem.
-Bármiben szívesen segítek.-hallottam a hangjában hogy elmosolyodik.
-Szóval tudod jól hogy már csak 17 napig vagyok itt...és szóval én még..ahjj ez nehezebb mint gondoltam. Szóval én még sosem voltam úgy senkivel és mielőtt elmegyek szeretném átélni..-itt állam alá nyúlt majd felemelte a fejem.
-Biztos ezt szeretnéd? Velem?
-Igen. Benned bízom csak úgy hogy ezt megtehesd velem.-mosolyogtam.
-Hát már nem vagy a betegem és elmúltál 18.-az ajtó felé lépett majd bezárta azt. Újra felém lépett majd az ajkaimnak esett. Vadul csókolóztunk majd a kanapéra dőltünk ami amúgy a betegeknek van fenntartva. Egy darabig csókolóztunk majd kihámoztuk egymást a ruháinkból. Megint csókcsata vette kezdetét amiből én jöttem ki győztesnek ugyan is fölé kerekedve én váltam el az ő ajkaitól. Meztelenül feküdtünk egymás karjaiban mikor Joseph fordított a helyzetünkön így megint alulra kényszerültem. A levegő forró volt és száraz de mégis olyan hangulatos volt.
-Még mindig akarod?-kérdezte vágytól izzó tekintettel.
-Akarom.-szóltam alóla mire lassan belém döfte férfiasságát és lassan mozogni kezdett. Fájt, de nem az a kegyetlen fájdalom érzet fogott el hanem az elviselhető, kevés ideig tartó fájdalom. Egy darabig éreztem a rossz érzésű fájást de ahogy Joseph gyorsított és ütemesítette a tempót enyhült. Apró nyögéseim után már teljesen felváltotta a fájdalmat az érzéki gyönyör.
-Joseph..-lihegtem a nevét hátra vetett fejjel aminek alkalmán a férfi kapott is mert nyakamba fúrta fejét s szívni kezdte azt. Férfiasan felmordult majd belém ürítette forró magját, ez előtt ért el engem is a gyönyör csúcsa...jól eső érzés járta át minden egyes porcikám, a stressz szinte feloldódott mert csak a jóra tudtam gondolni..egy darabig csukott szemmel feküdtem Joseph alatt aki zihálva borult rám s együtt kapkodunk levegő után.
-Köszönöm.-mondtam zakatoló szívvel.
-Shhh..-a száját a számra nyomta. Így feküdtünk pár percig amíg vissza nem tértünk a való életbe.
-Damon mindjárt itt van értem!-mosolyogtam a férfire.
-Látlak még?
-Talán.-nevettem majd hosszasan megcsókoltam a férfit és már indultam is.
-A talán nekem nem elég.-kiáltott utánam nevetve.
-Érd be ennyivel.-kacagtam majd kiléptem a rendelő elé. Az órámra pillantottam, pont egy óra telt el...még fel sem néztem de ismerős motor zajra lettem figyelmes...hmm milyen pontos!
Leparkolt a rendelő előtt majd furcsán méregetni kezdett.
-Mitől vagy te így kivirulva?-szegezte nekem kérdését de én csak vidáman beszálltam mellé. Boldog voltam. Mérhetetlenül boldog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése