3.-Damon

Hiába minden noszogatás hogy igen is az iskolapadban a helyem, nem jártam be a suliba és ebbe már nem apa halála játszik szerepet. Damien is. Nem tudom lenyelni a szavait. Szeret, érdekes eddig semmit sem vett észre? Mondjuk mikor megfogta a kezem vagy mikor megöleltük egymást...a szívem ilyenkor ezerrel kalimpált, a testem pedig remegett. A világ legeszetlenebb embere is rájön a dolog hátterére ha valaki ilyen 'tüneteket' mutat. De ő nem jött rá. Így járt. Egy biztos, a barátságunknak vége, ez után nem tudok és nem is akarok rá barátként tekinteni. Ő nem a barátom.

-Kicsim! Iskolába kell menned.-simogatta anya a hátam. Minden áldott reggel be jön és el mondja ugyan ezt miközben cirógatja a hátam, karom vagy éppen a hajam..mikor hol ér. Ilyenkor nyöszörgök egy sort, aminek hallatán a szíve el lányul, egy puszit nyom a hajamba majd kimegy. Nagyjából így kezdődnek a sötét mindennapjaim. Anya fel kelt, megvárom míg ő és Damon is elmennek rám zárva a házat..én pedig ilyenkor kihasználva a csendet, megtöltöm a lenti kádat forró, pezsdítő vízzel és egy jó könyv társaságban eltűnök pár órára. Ha kellőképpen kimostam a fájdalmaim vagy éppen végig olvastam a könyvet amit magammal vittem, kipattanok a kádból és űzöm a semmit tevést. Ma sem volt ez másképp, épp a kádból kászálódtam ki mikor a hasamba éles szúrás tört majd egy korgással abba maradt. Enned kéne! szólt a lelkiismeretem aki amúgy a legjobb barátommá vált. Hiába vagyok annak a ténynek a tudatában hogy hogyha ennék elmúlna a korgás, fájás egyszerűen egy falat sem csúszik le a torkomon vagy ha netalántán leküszködök pár harapást azonnal jön vissza! Éhesnek, fáradnak és rendkívülien szomorúnak éreztem magam, de egyiken sem tudtam segíteni. Az éhséget nem tudom csillapítani a fáradság örökös, a fájdalom pedig kitörölhetetlen. Egyszóval, beteg lettem. Megijedtem. Féltem hogy most mi következhet, itt vagyok 18 évesen, elveszítettem egy szülőmet, nem járok iskolába és ez mellé még társul a depresszió is. Csodálatos. 

Piszkos rossz érzés mikor ugyan akaratodnál fogva de egyedül vagy egy téged épp beburkozni készülő koromszínű köddel, ami hiába hessegeted nem oszlik szét. Ott marad. Magába zár a fojtó köd ami rossz dolgokra csábít téged. Csábít a gonosz felé, a sorsod ott dől el hogy neked éppen mi jut..az alkohol, drog vagy éppen az önbántalmazás. Mikor megismerkedsz a saját alvilági ködöddel még úgy érzed ő segít, pedig ennek az ellenkezőjét teszi de mikor erre rájössz másra is fény derül. Hogy innen nincs kiút ha a ködfátyol magába zárt, többé kiutat onnan csak egy dologgal találsz. Öngyilkossággal. Bezárt téged a saját börtönödbe ahol addig élsz ameddig úgy nem döntesz hogy búcsút intesz az elfecsérelt életedtől.Örökre! Kezdett elhatalmasodni rajtam ez az érzés, mások ilyenkor már rég az üveg fenekét bámulják vagy épp a repülő bárányokat. De én nem. Én mást kaptam a ködtől. Én ilyenkor a folyó vért látom ami a csuklómból ered. TEDD MEG! kiált rám a bűnöm. Meg kell tennem. Felbaktatok a szobámba, lerogyok a földre és mély vágásokat ejtek a karomon. Mámorító érzés!

-Nyafi!-lépett be a szobába Damon. Ledöbbent. Hátrált.

-Damon!-oda léptem az ajtómhoz, a mögül bámultam a testvéremre.

-Mit művelsz?-nyögte a sokktól.

-Csak felejts el.-a vércseppek amik a kezemről csepegtek, kopogtak a parkettán.

-Ezt ne kérd tőlem. Hogy felejthetném el azt hogy az egyetlen testvérem ilyeneket csinál!

-Engedd hogy elmondjam az okát.-lehajtottam a fejem mire Damon sóhajtva belépett a szobába.

-Az töröld fel. Most! Nem akarom látni!-szólt erélyesen. CSAK ELRONT MINDENT! szólt újra a kínzom. Nem adtam a szavára, most nem. Gyorsan feltöröltem a vér a padlóról majd leültem Damon mellé.

-Figyelj, én nem tudtam feldolgozni apát, nagyon földhöz vágott és tudom titeket is mélyen érintett de nekem nem sikerül tovább lépni. És van más is..-lehajtottam a fejem.-Damien.-elmosolyodtam.

-Mit csinált Damien?

-Tudod hogy ő a legjobb barátom és ez így volt már 13 éve..de én..szóval én..

-Szereted őt.-fejezte be végül Damon helyettem.

-Szeretem.-nyögtem.-És mikor utoljára voltam iskolában..-jobban fájt erről beszélni mint ahogy azt én gondoltam.-felidéztünk apró emlékeket, elöntött a kényszerérzés és megcsókoltam. Először úgy láttam gondolkozik, de aztán belement. Folytatta. A belsők azt mondták hagytuk abba mert elveszítem. Kitértem a csókjából, ez után azt mondta szerelmes belém ami amúgy badarság.-vállat vontam.

-Miért lenne badarság?

-Mert az. Két okból kifolyólag. 1.-A szerelem nem létezik. 2.-Ha létezne se lenne belém szerelmes. Szerintem csak beindultak azok a férfi ösztönök.-elmosolyodtam.

-Azért ezt majd beszéld meg vele.-felelte Damon, mire csak bólintottam.-De vissza térve rád, ezt abba kell hagynod! Nem csinálhatod! Nem engedem.

-Ezt nem te, de még én sem irányítom.-rá mosolyogtam az aggódó testvéremre.

-Akkor ki irányítja, ha nem te?

-A betegség.

-Miféle betegség?-kapta rám a tekintettét.

-Sokféle betegség létezik Damon, és nem a fejfájásra gondolok, ilyen téren egészséges vagyok. Ez a betegség amivel úgy érzem küszködöm, egy pszichiátriai betegség. A depresszió.

-Depresszió.-ismételte halkan.-Orvos. Kell egy orvos.

-Lehet hogy nem ártana.-mosolyodtam.

-Holnap elviszlek egy haverom unokatestvéréhez. Fiatalabb férfi, a húszasévei vége fele járhat, jó fej pasas. Jól kifogtok jönni.

-Köszönöm.-hálásan néztem a bátyámat aki elmosolyodott majd szorosan magához ölelt.-Most már minden rendben lesz! Ígérem.-suttogta.