Az elején kellene kezdenem, hogy honnan jutottam el ideáig ahol most tartok. Megpróbálok mindenre vissza emlékezni. Ígérem. Szokványos napnak ígérkezett az a péntek is, olyannak tűnt mint a többi ám ez volt az a fordulópont ami megpecsételte az életem. Már egy hete tervezgettük a barátaimmal hogy elmegyünk a már több éve törzshelyüknek nevezhető helyre a ForThanxbe. Imádtunk itt lógni, a hely alapjáraton eléggé kilóg a városszívéből így nem járt oda mindenféle barom, nyugodt hely volt épp ideális a beszélgetésre és a hét elfelejtésére. Általában ha előre megbeszéljünk hogy oda megyünk nálam szoktunk találkozni, bedörömbölnek hogy ne érjen minket váratlanul hogy most valaki vagy valakik épp bejönni készülnek. Ilyenkor anya megkínálja őket üdítővel, rágcsálnivalóval. A családom mindenkivel kialakított már egy olyasféle barátságnak nevezhető kapcsolatot hogy örülnek egymásnak, apa különösebben Jeremyvel szimpatizál és nem hiszem hogy a csak a névrokonság miatt ugyanis édesapám is Jeremy, amin sokat nevetünk hisz ha valaki felszól s ezt a nevet mondja mindketten érdeklődve kapják fel fejüket.
-Itt vannak a partyarcok!-kiáltott Damon, a bátyám. Damon amúgy simán lehetne velünk hisz mindenki szereti a lazasága és a nagy szája miatt. Különösen Rose. Amióta az eszét tudja bele van habarodva a testvérembe, ami valljuk be egy idő után enyhén idegesítő, nekem és Abbynek áradozik hogy Damon mennyire imádni való! Hahó ő a bátyám! Ismerem. De már mindenki hozzá van szokva ezekhez a kitörésekhez, ilyenkor szoktunk rendelni egy újabb kört hogy legyen erőnk végig hallgatni a nyáladzást.
-Indulunk már?-suttogta Rose, remegve.
-Felőlem indulhatunk.-kacagtam mire mindenki szedelőzködni kezdett.
-Fél tizenkettőre itthon akarlak tudni.-dörmögött édesapám.
-Itthon fogsz tudni.-mosolyogva a karjába bújtam majd jó erősen magamhoz szorítottam, ugyan ez megtéve anyával..Damonnel egyszerűen lepacsiztunk. Hiába vagyunk a legjobb testvérek, nincs kedvünk a többiek előtt nyálas testvérpárnak tűnni. Miután kiléptünk az ajtón Rose hatalmasat sóhajtott, megnyugvásképp.
-Ennyire szíven ütött a hőn áhított szerelmed látványa?-gúnyolta Tyler mire Rose csak ráöltötte nyelvét.
-Fura vagy.-lépett mellém Damien majd összekulcsolta kezeinket, nem volt senki számára meglepő hisz bárhova megyünk ez mindig így van és marad is. Barátság zóna. Éljen!
-Csak fáj a fejem, de talán egy jó pohár wiskey után vágyódik a szervezetem.
-Mindig az a fránya wiskey.-felnevetett majd jobban szorította kezem.
Talán nem is történt semmi szóra érdemes dolog a ForThanxben, a szokásosan félnyüzsi, az emberek vidáman társalogtak, iszogattak. Mi is ezt tettük. Nevettünk, beszélgettünk, ittunk, ettünk. Egy tökéletes nap volt akár csak a többi péntek itt, a barátaimmal. Bár ekkor cseppet sem gondoltam hogy ez lesz az utolsó. A utolsó hogy a barátaimmal lehetek ilyen felszabadultan.
-Indulnunk kéne!-nyelte az utolsó korty martiniját Abby.
-Kéne.-hirtelen felpattantam. A haza fele út is olyan volt mint szokott, üvölt a zene mi pedig nevetve, ugrálva, énekelve lépkedünk a csillag és holdfényben úszó Levelycity utcáin. Megtartva jó szokásunkat, elváltunk majdnem mindenkihez középúton majd hatalmas, búcsúzkodásba kezdünk. Ölelések melegítettek és puszik szédítettek mindenkit, így boldogan sietett tovább mindenki. Általában ilyenkor szoktam átértékelni a mai napot magamnak, és mosolyogni mint egy őrült. Eszembe jutott pár régebbi emlék így hatalmas vigyorral az arcomon léptem be a házba. Hamar lekonyult. Szívszorító látvány tárul elém, aminek az okát akkor még nem tudtam. Anya Damon vállára hajtva fejét zokog, a bátyám kezével óvatosan simogatja édesanyánk karját, de tisztán kivehető volt a könny áztatott arca és csillogó szemei. Ledöbbenve futottam oda a családtagjaimhoz.
-Mi történt?-kérdeztem mire Damon csak magához ölelt, a fülembe akart súgni valamit, de csak a könnyeit éreztem amit a vállamra csepegtettet.-Mi folyik itt? És..apa hol van?-néztem körbe mosolyogva mire anya csak nyögött egy fájdalmast majd újra itatni kezdte az egereket.
-Valaki válaszolna!?-néztem mélyen Damon kék szemeibe mire, megrázta a fejét. Hátra hőköltem, kis családomra emeltem fájó tekintettem.-Mi történt?-nyeltem egy hatalmasat.
-Szív..szívinfarktus.-dadogta anya kínzó kálváriájában.
-Jól van?-tudálékoskodtam halkan mire anya újra rákezdett a sírásra.
-Nem!-ismételgettem.-Gyere ide kicsim.-szólt anya mire akkor még rezzenéstelen arccal oda bújtam anyához és Damonhoz.-Fentről vigyázz ránk tovább.-Nem bírtam felfogni a szavait, szúró, éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha egy kardot szúrtak volna át a testemen s forgatták volna jobbra és balra. Kiszakadtam a megmaradt családom öleléséből majd felsuhantam az emeltre, magamra zárva az ajtót. Azt tettem amit apukám régen mondott nekem, az érzéseimet fojtsam papírra, így elő vettem egy hanyag, régi füzetet és írni kezdtem. A papír kis híján elázott a könnyeimtől és fuldokolt az érzéseimben. Nem tudtam mit kezdjek magammal, csak a szorító fájdalmat éreztem és a kongó ürességet amit az édesapám halála hagyott. Hetek teltek és múltak, a 'család' kezdett vissza állni a rendes kerékvágásban, de még mai napig hallom anyát ahogy zokog és a miértjét kiabálja a hirtelen elhalálozásnak. Hetek óta nem láttam a barátaimat, az iskolámat, anya nem nagyon törődik most a sulival, neki a lelki békénk megtalálása a fontos, hogy kiegyensúlyozottabbak legyünk és vissza álljunk az életbe, hisz nem áll meg, megy tovább. A temetési éra volt a legmegviselőbb és a legrosszabb időszak ebben az egészben, hisz ott zárták be édesapámat örökre a föld alá.
Teljesen elszakadtam a világtól. Mindent és mindenkit kizártam, napokig csak ültem a szobámban és merengtem a semmibe vagy éppen a szenvedélyemet űztem amire cseppet sem vagyok büszke de ennek az érzésnek nem tudok nemet mondani. Úgy tudnám ezt leírni mint egy koromfekete ködöt, ami mindig mögötted lohol de nem ér utol mert te mész és mész egészen addig míg meg nem botlasz, addig amíg nem jön valami vagy valaki aki földre küld, mert ott bizony elfog és magába zár a köd. Napról napra egyre jobban rád száll, és azt kántálja csináld, csináld! te pedig mint valami robot, engedelmeskedsz, és megteszed. Megvágod magad. Minél több vágást ejtesz magadon annál hamarabb tűnik el a köd, és tér vissza a hátad mögé a fájdalmaiddal. Ő egy igaz barát.
Hát így lett egy csodás napból, életem legrosszabb napja. Napjainkban hamar telnek a hetek, csak telnek és telnek, de én még mindig itt vagyok, magamban, egyedül. Anya kezdett vissza rázódni az életbe de talán az első aki felpattant a sárból az Damon volt. Ne kérdezzétek hogy tette túl magát ezen az egészen, hisz tudom hogy ő is annyira szerette apát mint én..talán tudja hogy a sírás és a szenvedés nem oldja meg a problémákat. Fel kell állni és élni. De nekem ez mégsem megy.
-Húgi..-dugta be a fejét a szobámba Damon, érdeklődve kaptam felé a tekintettem.
-Ideje lenne iskolába menned.
-De én..
-Nem akarsz, tudom.-belépett majd lekuporodott mellém.-Nekem is fáj, anyának is fáj de az élet megy tovább. Nem állhatsz le, mert hidd el sec perc alatt elsuhan melletted minden jó.
-Nincs az életben semmi jó!-fájó fejjel felálltam mire Damon szúrós pillantásaival bámult.-Elviszel ugye?-mosolyogtam a testvéremre.
-Ha nagyon sietsz, meglátjuk mit tehetek.-csörgette meg kocsikulcsát mire inkább befutottam a fürdőszobába. Megeresztettem a vizet majd sóhajtva álltam be alá. Mintha lemostam volna magamról a fájdalmat és a szenvedést. Damon megcsörgette kulcsait mire gyorsan kipattantam a zuhany alól a tükröt jól kikerülve. Nem akarom látni a nyúzott arcom és a karikás szemeimet.
-Jövök, Dam!-kiáltottam miközben a pólómat erőltettem magamra. Igyekeztem minél jobban eltakarni a karjaimat, így hosszú ujjú, kötött pulcsit kaptam fel a felsőmre, túl meleg volt ehhez az öltözethez, de nem akarom hogy bárki is tudomást szerezzen a bűnömről. Mikor Damon meglátott lejönni a lépcsőn, megtapsolt amin elnevettem magam..és igyekeztünk is az iskolába.
-Ahhoz képest ahogy reggel kinéztél..hát most kész topmodell.-kacsintott Damon.
-Miért hogy néztem ki reggel?
-Csúnyán. Bár most is csúnya vagy csak érted.-húzta az agyam, mire a vállába bokszoltam.-Hát itt a sulid. Sok sikert.-egy puszit nyomott a fejem búbjára majd olyan kedves volt hogy megvárta míg ki szállok. Vettem egy mély levegőt, majd az iskolába sétáltam komótos léptekkel.
-Caroline!..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése