-Damy!-kopogtam a szeretett bátyám ajtaján. Nem adott választ.-Bejöhetek?-Komolyan elhitted hogy válaszolni fog? Gúnyolódott a lelkiismeretem.-Akkor bejövök.-beszéltem meg magammal majd benyitottam. A testvérem összekuporodva ült az ablakában ahonnan bőszen bámult kifelé.
-Damon!-óvatosan rátettem a kezem vállára, összerezzent.-Jól vagy?-felmásztam mellé így már négy láb lógott ki az ablakon.
-Jól kéne lennem?-még mindig egy pontra bámult.
-Igen! Hisz nincs semmi baj.-elmosolyodtam mire rám kapta tekintettét.
-Nincs baj?-kérdezte könnyes szemmel mire én csak megráztam a fejem.-Nem akarlak elveszíteni.
-Nem is fogsz! Itt leszek.-a tenyerem a szívére nyomtam.-itt bent!-mosolyogtam immáron én is könnyező szemekkel.
-Az nekem már rég nem elég. Elveszítettük apát, és most téged? Utána anya jön? És egyedül maradok..-meredt újra a távolba.-Tudod ha bele gondolok hogy te sem leszel már, eszembe jut hogy ki tart majd itt. Anyáért kell itt maradnom ha ő nem lenne mennék veled, és a túl oldalon tartanánk ezután családi vacsorákat.-mosolygott mire legördült az első könnycsepp az arcán.-Nem foglak elengedni, nem fogsz eltűnni! Velem kell maradnod. A testvérem vagy, az egyetlen apró kishúgom.-sosem láttam még őt így sírni. Szívfájdító látvány volt.
-Ne sírj.-suttogva hozzá bújtam. Vadul zárt karjaiba, félelmet és aggódást tükrözött szapora szív dobogása és levegő vétele.-Ha húsz napom is van hátra az életemből, szeretném tökéletesen eltölteni. Veled. Anyával. A barátaimmal. Nem akarom többé azt hogy a szép szemedből könny szökjön.-feleltem suttogva, lecsukott szemmel.
-Szeretlek.-vissza nyelte könnyeit majd jobban szorított.
-Szeretlek.-elmosolyodtam. Hagytam hogy erős karjai kiszorítsák belőlem a levegőt majd halkan felnevettem ahogy azt tüdőmbe szorult maradék levegő csak engedte. Megingott az egyensúlyom így egy ideig dülöngéltünk a szoba padlója és anya élőkertje között majd beletörődve sorsunkba kiborultunk az ablakon.
-Mit csináltok édes gyermekeim?-futott ki hozzánk anya.-A virágaim.-összetette kezeit majd morgott valamit.
-Mi csak..-próbáltam elmesélnek de el nevettem magam.
-Caroline! Damon! Rácsot fogok tettetni az ablakaitokra, állok a konyhába, készítem az ebédet erre két kölyök pottyan le az égből, egymás után..-a combjára csapott majd elnevette magát.-Én befejezem a kaját ti pedig rendbe szeditek ezt!-mutatóujját ide-oda húzkodta előttünk. Tegyük rendbe a kertjét?
-Ezeknek annyi!-emelt fel a testvérem egy kilapított tulipán kötegek.
-Hátul vannak, azokat úgy se látja senki, azt előre hozzuk és lám a végeredmény egy csoda szép kert.-vigyorogtam büszkén.
-Akkor ezeket kapáld ki én pedig kiásom a fentiket s hozom is!-lepacsiztunk egymással olyan 'igen ezt meg csináljunk' stílusban majd mindketten mentünk a dolgunkra.
Elővettem egy kapát majd óvatosabb de gyorsabb mozdulatokkal neki álltam a földmunkának. Dudorászva csapkodtam a földet addig amíg a kimúlni készülő virágok gyökerei felszínre nem törtek. Össze kapkodtam a gyökércsomokat majd kidobtam őket a kerti kukába.
-Damon! Kész vagyok!-kiáltottam a testvéremhez.
-Jövök.-halk léptek zaja csendült fel, majd előbukkant a bátyám egy vaskos bokor mögött, kezeiben egy-egy kosár tulipánnal.-Képzeld sikerült gyökerestül kiásnom és egyet sem rontottam el!-nevetett.
-Olyan büszke vagyok rád, Damy.
-Köszönöm.-a szemei boldogságot sugároztak amin jót nevettünk.-Kezdjünk bele, sose lesz kész!-a kezembe nyomta az egyik kosarat majd ténylegesen neki álltunk eltemetni gyökereiket a föld alá.
-Kivel volt találkozód az nap?-kérdeztem a semmiből.
-El kéne mondanom igaz?
-Igen, el kéne.-mosolyogtam majd egy újabb virágot helyeztem el a földbe.
-Roseal töltöttem azt a napot.
-Már mint? Rose Petersel?
-Igen, az utóbbi időkben néha összebújtunk, nem nevezném kapcsolatnak mert sosem mondtuk ki..
-Szereted?
-Kezdem. Kezdem meg szeretni.
-Az egyik legjobb barátnőm, szeretem őt nagyon...de néha igen szeszélyes szóval csak óvatosan.-elmosolyodtam majd elültettem az utolsó sárga tulipánt.
-Szóval nem bánod?
-Hogy nem-e bánom? Mit? Azt hogy végre boldog a testvérem?-elmosolyodtam.
-Köszönöm nyafi.-átölelt.
-Mit csináltok édes gyermekeim?-futott ki hozzánk anya.-A virágaim.-összetette kezeit majd morgott valamit.
-Mi csak..-próbáltam elmesélnek de el nevettem magam.
-Caroline! Damon! Rácsot fogok tettetni az ablakaitokra, állok a konyhába, készítem az ebédet erre két kölyök pottyan le az égből, egymás után..-a combjára csapott majd elnevette magát.-Én befejezem a kaját ti pedig rendbe szeditek ezt!-mutatóujját ide-oda húzkodta előttünk. Tegyük rendbe a kertjét?
-Ezeknek annyi!-emelt fel a testvérem egy kilapított tulipán kötegek.
-Hátul vannak, azokat úgy se látja senki, azt előre hozzuk és lám a végeredmény egy csoda szép kert.-vigyorogtam büszkén.
-Akkor ezeket kapáld ki én pedig kiásom a fentiket s hozom is!-lepacsiztunk egymással olyan 'igen ezt meg csináljunk' stílusban majd mindketten mentünk a dolgunkra.
Elővettem egy kapát majd óvatosabb de gyorsabb mozdulatokkal neki álltam a földmunkának. Dudorászva csapkodtam a földet addig amíg a kimúlni készülő virágok gyökerei felszínre nem törtek. Össze kapkodtam a gyökércsomokat majd kidobtam őket a kerti kukába.
-Damon! Kész vagyok!-kiáltottam a testvéremhez.
-Jövök.-halk léptek zaja csendült fel, majd előbukkant a bátyám egy vaskos bokor mögött, kezeiben egy-egy kosár tulipánnal.-Képzeld sikerült gyökerestül kiásnom és egyet sem rontottam el!-nevetett.
-Olyan büszke vagyok rád, Damy.
-Köszönöm.-a szemei boldogságot sugároztak amin jót nevettünk.-Kezdjünk bele, sose lesz kész!-a kezembe nyomta az egyik kosarat majd ténylegesen neki álltunk eltemetni gyökereiket a föld alá.
-Kivel volt találkozód az nap?-kérdeztem a semmiből.
-El kéne mondanom igaz?
-Igen, el kéne.-mosolyogtam majd egy újabb virágot helyeztem el a földbe.
-Roseal töltöttem azt a napot.
-Már mint? Rose Petersel?
-Igen, az utóbbi időkben néha összebújtunk, nem nevezném kapcsolatnak mert sosem mondtuk ki..
-Szereted?
-Kezdem. Kezdem meg szeretni.
-Az egyik legjobb barátnőm, szeretem őt nagyon...de néha igen szeszélyes szóval csak óvatosan.-elmosolyodtam majd elültettem az utolsó sárga tulipánt.
-Szóval nem bánod?
-Hogy nem-e bánom? Mit? Azt hogy végre boldog a testvérem?-elmosolyodtam.
-Köszönöm nyafi.-átölelt.
Nevetve leptünk be a házba ahol anya terülj, terülj asztalkámmal várt minket. Amíg mi leültünk enni, hisz mindketten farkaséhesek voltunk addig anya megcsodálta új előkertjét.
-Ez szebb mint volt!-fakadt ki örömében.
-Tudjuk anya, született kertészek vagyunk.-mosolygott Damy, majd újra a szájába tolta villáját.
-Köszönöm finom volt.-félre toltam a tányérom amin a kiszedett étel háromnegyede biztos a tányéromon maradt, a családom persze ezen cseppet se lepődött meg hisz tudják hogy annyit eszek amennyi pont kell nekem. Az antidepresszánssal leálltam, mert fölösleges szednem. Így is úgy is a halál oldalán végzem.
-Felmegyek letusolok aztán benézek a ForThanxbe!-kamumosolyt erőltettem majd felpattantam.
-ForThanx?
-Beszélnem kell a barátaimmal.-mosolyogva felsétáltam a fürdőbe majd villámcsapáshoz hasonlóan letusoltam. A hajam felkötöttem majd felöltöztem s indultam is. Fura volt egyedül a klubhelyiségbe menni, megszoktam a barátaim hangját, az értelmetlen beszólásokat...és Damien kezét a kezemben. Szokatlan volt a csend és az egyedüllét. Gyorsan szeltem az utat így hamar feltűnt előttem a ForThanx pirosan világító táblája. Átnéztem az üvegen és boldogan tapasztaltam hogy a barátaim bizony ott ülnek a helyünkön. Vettem egy mély levegőt majd benyitottan a helyiségbe.
-Car!-vigyorgott rám a pincérsrác, Tod. Mosolyogva biccentettem majd az asztal felé sétáltam.
-Caroline!-szólt Tyler, amint meglátott.
-Sziasztok.-mosolyogva körbe néztem. Mikor is valami olyat láttam amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Damien és Roze ujjaikkal összefonva ültek egymás mellett. Azt hittétek talán vak vagyok?
-Mi járatban?-mosolygott Abby.
-Beszelnünk kell. Gyors elhadarom és lépek is.-elmosolyodtam.-Jártam pszichológushoz..-felhúztam a pulcsim ujját hadd lássák a vágásaimat.-de igazából nem ez a lényeg, ez csak egy apró malőr, a lényeg itt az hogy..-vettem egy mély levegőt.-Rákos vagyok. Végstádiumú, csontáttétes mellrák. Ha ezt a napot már nem számoljuk 19 napom van hátra.-óvatosan körbe néztem kiből milyen reakciót vált ki a hír. Üveges tekintettek sokasága bámult. Frusztráló volt. Mosolyogva megfordultam hogy elmehessek de Damien vissza rántott. Lesajnálóan néztem rá és Rosera is.
-A múlt miatt mondtam el ezt nektek, hogy ne érjen váratlanul hogy egy nap megdöglök! Hányingerem van tőletek.-céloztam itt Damienre és Rosera.-fogjatok egymás kezét mint egy szerelmespár de te szerelmet vallottál nekem, te pedig a bátyámmal kavarsz aki kezd érezni irántad..sajnos..de ide figyelj Rose.-az asztalra csaptam mindkét kezemmel.-Ha egy árva percre is rossz kedve lesz miattad...mielőtt én meghalok te is megfogsz...az én bátyámmal nem fogsz szórakozni, a hozzád valókkal csinálj amit akarsz mert annyit nem ér hogy rá nézzek..-vettem egy mély levegőt.-de Damon közelébe nem kerülsz!-megpördültem majd kiléptem a Forbol. Zokogva futottam haza.
-Ez szebb mint volt!-fakadt ki örömében.
-Tudjuk anya, született kertészek vagyunk.-mosolygott Damy, majd újra a szájába tolta villáját.
-Köszönöm finom volt.-félre toltam a tányérom amin a kiszedett étel háromnegyede biztos a tányéromon maradt, a családom persze ezen cseppet se lepődött meg hisz tudják hogy annyit eszek amennyi pont kell nekem. Az antidepresszánssal leálltam, mert fölösleges szednem. Így is úgy is a halál oldalán végzem.
-Felmegyek letusolok aztán benézek a ForThanxbe!-kamumosolyt erőltettem majd felpattantam.
-ForThanx?
-Beszélnem kell a barátaimmal.-mosolyogva felsétáltam a fürdőbe majd villámcsapáshoz hasonlóan letusoltam. A hajam felkötöttem majd felöltöztem s indultam is. Fura volt egyedül a klubhelyiségbe menni, megszoktam a barátaim hangját, az értelmetlen beszólásokat...és Damien kezét a kezemben. Szokatlan volt a csend és az egyedüllét. Gyorsan szeltem az utat így hamar feltűnt előttem a ForThanx pirosan világító táblája. Átnéztem az üvegen és boldogan tapasztaltam hogy a barátaim bizony ott ülnek a helyünkön. Vettem egy mély levegőt majd benyitottan a helyiségbe.
-Car!-vigyorgott rám a pincérsrác, Tod. Mosolyogva biccentettem majd az asztal felé sétáltam.
-Caroline!-szólt Tyler, amint meglátott.
-Sziasztok.-mosolyogva körbe néztem. Mikor is valami olyat láttam amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Damien és Roze ujjaikkal összefonva ültek egymás mellett. Azt hittétek talán vak vagyok?
-Mi járatban?-mosolygott Abby.
-Beszelnünk kell. Gyors elhadarom és lépek is.-elmosolyodtam.-Jártam pszichológushoz..-felhúztam a pulcsim ujját hadd lássák a vágásaimat.-de igazából nem ez a lényeg, ez csak egy apró malőr, a lényeg itt az hogy..-vettem egy mély levegőt.-Rákos vagyok. Végstádiumú, csontáttétes mellrák. Ha ezt a napot már nem számoljuk 19 napom van hátra.-óvatosan körbe néztem kiből milyen reakciót vált ki a hír. Üveges tekintettek sokasága bámult. Frusztráló volt. Mosolyogva megfordultam hogy elmehessek de Damien vissza rántott. Lesajnálóan néztem rá és Rosera is.
-A múlt miatt mondtam el ezt nektek, hogy ne érjen váratlanul hogy egy nap megdöglök! Hányingerem van tőletek.-céloztam itt Damienre és Rosera.-fogjatok egymás kezét mint egy szerelmespár de te szerelmet vallottál nekem, te pedig a bátyámmal kavarsz aki kezd érezni irántad..sajnos..de ide figyelj Rose.-az asztalra csaptam mindkét kezemmel.-Ha egy árva percre is rossz kedve lesz miattad...mielőtt én meghalok te is megfogsz...az én bátyámmal nem fogsz szórakozni, a hozzád valókkal csinálj amit akarsz mert annyit nem ér hogy rá nézzek..-vettem egy mély levegőt.-de Damon közelébe nem kerülsz!-megpördültem majd kiléptem a Forbol. Zokogva futottam haza.
19 nap és találkozunk apa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése