2.-Minden rendben van!

-Caroline!..-ölelt át Tyler.

-Ty.-elmosolyodtam.-Hogy vagy?-tanulnom kell a hamiskás mosolygást.

-Most már így hogy tudom hogy élsz, egész jól. Na de te? Hol voltál egy teljes hónapig?

-Főképp? Otthon.-mosolyogtam.-De ne feszegessük, beteg voltam.

-De akkor már minden rendben?-a tekintettében aggódást láttam, válaszul bólintottam. Lassan minden barátom körém gyűlt és vártak a magyarázatot a kihagyott napok miatt.

-Srácok, ne aggódjatok minden rendben van.-de ekkor Damien szeme mérgesen felcsillant, egyik szemöldökét felvonta majd erélyesen kimondta a nevem.

-Damien?-mosolyogtam mire a fiú a karomra markolt és elhúzott a barátainktól.-Mivan?-kérdeztem gyorsan, de ő csak húzott és húzott..végül finoman neki lökött a falnak.

-Miért?

-Mit miért?-komolyan nem érettem a hirtelen felindulását.

-Mutassam vagy kinyögöd magadtól?

-Mutasd.-megvontam a vállam.-

Lassan a kezemért nyúlt majd felhúzta a pulcsim ujját. Meglepődtem hogy egyáltalán észre vette, hisz ha senki más ő hogyan? Ennyire figyelne rá vagy rám? 

-A magyarázat úgy hangzik hogy?-szólt újra.

-Damien, ez most más...teljesen más. 

-Nem Care, ez nem más. Vígan és nevetve megyünk haza pénteken a helyünkről, erre mintha meghaltál volna eltűnsz, egy teljesen hónapig fogalmam sem volt arról hogy hol és kivel vagy.-mikor kimondta a halál szót rögtön eszembe jutott apa, de még tartottam magam.-Jeremy ne most!-szólt rá az épp felénk tartó barátunkra. És itt szakadt meg a tartásom. Jeremy. Istenem, de hiányzol apa. Éreztem ahogy a szemembe könny szökik, mélyen belenéztem Damien gyönyörű íriszeibe, majd nyeltem egyhatalmast és ott hagytam. Nem fogom ezt kibírni. Hallottam a halk lépéseket magam mögött, és az apró sóhajokat amik a nevemet kántálták, de én csak mentem. Nem törődtem senkivel. Régen mindig a tetőre járunk beszélgetni Damiennel így felfutott az apró lépcsősoron hogy ott lehessek, egyedül..fent a békességben hisz innen fentről oly szép a város.

-Mesélned kell, Care.

-Egyedül akarok lenni.-nyögtem.

-Emlékszel mikor én akartam egyedül lenni, nem hagytad. Azt mondta mi egyek vagyunk és ugyan azok. Melletted akarok lenni, kérlek ne taszíts el magadtól.-a vállamra tette a kezét. Lecsúsztam a faltól a földre, Damien követett.

-Mesélj.-szólt ismét.

-Mikor haza mentem pénteken, szóval akkor mikor bementem a házba, anya és Damon egymás karjaiban sírtak..én csak kapkodtam a fejem..féltem hogy baj van..és baj is volt.-letöröltem a könnyeimet.-Apa..szóval apa..-újra sírni kezdtem.-meghalt.-a kongó üresség újra kongani kezdett, a szavak súlya nyomta a szívem. Damien magához ölelt majd azt mondta hogy ő mellettem van.

-Nagyon fáj.-suttogtam, mire ő jobban ölelt. Éreztem hogy biztonságban vagyok. A fájdalom enyhült, nem múlt, pár fokkal elviselhetőbbé vált, de akkor is ott volt és ez nyomasztott. Depresszióba estem. De nem akarok itt lenni, ez egy hideg és sötét verem. Félek. Segítség! 

-De ezt nem folytathatod.-a kezei közé vette az arcom.-Ne vágd meg magad többé!

-Damien, ez....ezt nem én akarom.

-Legközelebb hívj fel ha ilyen érzésed van..bármikor, az éjszaka közepén, bármikor!-felelte majd egy csókot nyomott a homlokomra.-Féltelek.

-Fölöslegesen.-mosolyogtam.-Itt leszek még egy jó darabig, nem szabadulsz meg tőlem.

-És ha nagyon akarom?-vigyorgott mire újra bele bokszoltam a karjába.-Sose akarnám.-a homlokát enyémnek támasztotta, így néztünk farkasszemet.

-Szedj össze végre egy barátot.-nyögte erőltetve.

-Nem kell nekem barát. Itt vagy, te. Ez éppen elég.-mosolyogtam.

-De én nem tudlak megcsókolni, és nem tudok veled összebújva aludni..hisz mi barátok vagyunk.

-Nem is vágyom erre!-Ha tudnád most mennyire megcsókolnálak!! 

-Akkor mire vágysz?

-Nyugalomra.-böktem ki átlátszóan.-RÁD VÁGYOM!

-Nyugalomra?-kérdezte felvont szemöldökkel, mire én vállat vontam aztán pedig egyszerre elnevettük magunkat. Miért is kínzom magam. Nincs szerelem. Csak egy idióta hazugság amiben minden hisztis kölyök hisz. Minden 'szerelem' csak egy plátói vágyódás vagy hogy úgy mondjam 'plátói szerelem.' 

-Hogyan vetted észre?-törtem meg a csendet.

-Ismerlek. Túlságosan mosolygós voltál, nem szokásod főleg nem kora reggel..és azért mert a többiek vakok én még nem vagyok az.-mosolygott.

-Dehogy ismersz.-kinevettem mire tök komoly arccal bámulni kezdett.

-Tégy próbára. Kérdezz akármit.-felelte kihívóan.

-Mi történt velem 2003.május.16-án?-

-Megismertél.-felelte büszkén.

-És 2003.június.5-én?

-Akkor aludtam nálatok először..és talán ott keménykedtünk tíz évesen abban a bunkiban amit a puszta kezeinkkel építettünk.-nevetett.

-Na mit is csináltunk?-társultam a nevetéshez.

-'Csókolóztunk'...de olyan vicces volt, teljesen elhittük hogy az a szájra puszi csók..-sírásig nevetett.

-Azért jó volt.-elmosolyodtam az emlékeim vissza jövetele után.

-De legalább te voltál az első akihez bármilyen módon hozzá értem.-a karjaiba zárt. Kezdett kicsit átmenni egy másik fázisba. 

-Meg kell tennem valamit.-felé fordultam.

-Mire gondolsz?-furcsán végig mért mire ajkam ajkára zártam. Először mintha tiltakozott volna hogy ezt nem lehet! De aztán megéreztem a kezeit a derekamon, így tudtam hogy akkor rendben van ez a dolog..két csók között egymás szemébe néztünk, Damien elmosolyodott majd újra csókolni kezdett. ÁLLJ MÁR LE! ELFOGOD VESZÍTENI! CAROLINE! ÁLLJ LE! Szinte ordított velem a lelkiismeretem, de igaza volt a kis dögnek, ha elveszítem, abba belehalok.

-Damien.-szóltam halkan.

-Tudom, de én..annyira..hogy ez..nem tudom.-össze vissza beszélt.

-Szedd össze magad és mond!

-Szeretlek.

-Én is.-kacagtam.

-Nem! Ez most más.-lehajtotta a fejét.-Szerelmes vagyok beléd Care.-A szavai csengettek a fülemben jó hosszú ideig. Rád vár, nem válaszolsz? Szólt újra a már jól ismert barátom.

-Nem létezik a szerelem!-feleltem hidegen.-Szeretlek Damien, de ez nem szerelem. Már mint..ahjj.-egyre zavarosabb volt ez az egész.-A szerelem csak egy idióta megnevezése a kötödésnek és a mély, erős érzésnek amit a másik iránt érzünk, én igen én ezt érzem..irántad.-felálltam a földről.-Nem kevés ideje..ha eddig nem voltál kötődtél hozzám, most miért? Egy csók és beleesel az emberekbe?.-a könnyeim lecsordultak. 

-Neked fogalmad sincs mióta érezek irántad! De sosem akartam ezt felhozni, inkább elnyomtam ezt az érzést. Mindig ott zsongott körülötted Tyler..Jer...és én nem akartam zavarni! Gondoltam csak barátok vagyunk a részedről, így hagytam hogy azt hidd én is csak barátként tekintek rád!-elmosolyodott majd felém lépett s az államnál fogja felhajtotta a fejem. Óvatosan letörölte a könnyeimet.

-Szerintem én most..-hátrálni kezdtem.-haza megyek!-hirtelen megfordultam s haza fele vettem az irányt. Megijedtem az érzéseimtől hisz eddig kalitkába zárva pihentek a szívem mélyén, de most mint ahogy a madarak a tojásukból...kikeltek, felszínre törtek.

-Hát te már is itthon?-mosolygott Damon.-Ugye nem sírsz?

-Nem Damon, nem sírok.-óvatos mosolyt ejtettem felé, de mintha nem válaszoltam volna magához rántott. Halkan felszisszentem.

-Mit rejtegetsz, Caroline!?

-Honnan veszed ezt a marhaságot?

-Nem két hete ismerlek.-mosolygott.

-Három?

-Ne terelj!

-Nem rejtegetek semmit.-mosolyogtam.-De felmennék lepihenni, fáj a fejem.

-Rendben menj csak.-elengedte a kezem amit amúgy végig szorított.

-Köszönöm hogy megengedi, uram!-meghajoltam előtte amin mindketten jót nevettünk. Meg kell játszanom hogy mindenen jó? Hát legyen, akkor színészkedjünk! morogtam a tükörképemnek.