Hazaérve Damon azonnal a nyakamba vetette magát és talán még el is sírta magát, nem tudtam hogy azért mert szinte lélegezni sem tudok vagy mert olyan boldog volt hogy láthatott, ugyan is mielőtt kimondhattam volna akár egy szót is Damon szorosabban ölelt úgy mint még soha, szinte érzem a fájdalmát, aggodalmát, szomorúságát. Szabályosan nekem fájt.
-Sammy.-fordult öccse felé Dean.-Nem arról volt szó hogy ide jössz és együtt menjünk be Carehez?
-De csak, hát félúton egymásba botlottunk.
-Te mit kerestél az utcán?
-Köszi Sammy.-nevettem majd magam után húzva a kis palackom aki a hátralévő életemben a legrelevánsabb társam lesz, leültem a kanapéra.-Figyeljetek, én tudom hogy szerettek és fontos vagyok nektek..de be kell látnotok a helyzetem nem a legbiztatóbb és én..én már nem látom az alagút végén lévő fényt, csak sötétséget ami lassan de biztosan elnyel és én nem akarok egy kórházban meghalni!!
-Igen szeretünk és ezért nem akarjuk ezt elfogadni, te sem a kórházban sem máshol nem fogsz meghalni, ilyen fiatalon? Képtelenség.-vágott vissza Damon.
-Két választásod van te idióta, vagy most feldolgozod hogy eltemetsz vagy pedig belebetegszel és követsz engem.
-Szóval azt kéred tőled hogy vállat vonva temesselek el?
-Ha csak nem fejlesztetted ki a rák ellenszerét akkor igen, ezt kérem.
-Akkor most figyelj rám azzal a két szép szemeddel Caroline. Gondold át a dolgot és fordíts helyzetünktől..mit tennél ha nekem lenne rákom és én kérnélek arra hogy fogadd el azt hogy egyik napról a másikra eltűnök és neked ez tétlenül, mosolyogva kell végig nézned. Megbírnád tenni?
-Tudod mit tennék?-felálltam majd elfordultam hogy ne lássák az arcomon legördülő hatalmas, könnyeket.-Leülnék szépen valahova messze mindenkitől ahol senki se zavar és átértékelném az eddigi életem amit melletted éltem, vissza gondolnék a karácsonyainkra, a szülinapjainkra a kirándulásokra vagy csak arra hogy feküdtünk a kanapén és bámultuk a dögunalmas tévét, de persze mikor valami olyan volt amit elnéztem volna te csesztetted a hajam és nem hagytál nyugodni...visszaemlékeznék arra mennyiszer szöktünk ki a kertbe és hogy milyen keménynek éreztük magunkat hogy míg anyáék békésen alszanak mi bekapcsoltuk a kerti locsolót és játszottunk miközben csak mosolyogtunk és nevettünk.-ebben a pillanatban már patakokban folytak a könnyeim és hiába töröltem le őket, egy újabb folyt végig az arcomon így már nem letagadva keserves könnyeim újra a kis családom felé fordultam akik szemében úgy szint könny ült.-Lehet hogy sosem adtam volna fel a reményt hogy velem maradj, de tudod..ha a helyzetemben lennél és tudnám mennyire fáj a tüdőd minden levegővételtél arra gondolnék hogy a legboldogabbá teszem az utolsó heteidet mert az én létezésem és a makacsságom hogy jól legyél nem segít rajtad, bármit teszek meghalsz.-lehunytam a szemem majd vettem egy jó mély levegőt, de ahogy a tüdőm megtelt a friss oxigénnel mintha tűvel telt volna. Fájt. Pokolian.-Meghalsz és én semmit sem tudok tenni ahogy senki más sem, ez az élet rendje, születtünk, élünk és meghalunk de azt hogy ki mikor azt nem tudjuk befolyásolni.-A szobára igéző csend telepedett, mindenki csak kikerekedett könnyes szemmel bámult rám.
-Oké mond hogy makacs vagyok, bizakodó egy idióta de ne kérd tőlem hogy mondjak le rólad.
-Apát hogy sikerült olyan gyorsan elengedned?-kérdeztem suttogva.
-Rád gondoltam és..anyára, apa elment nekem kellett összetartani és összeszedni titeket hogy ne roskadjatok magatokba és hogy tartsam bennetek a lelket. Nekem sem volt könnyű menet, nekem is az apám volt.
-Akkor ezt csináld végig még egyszer, anyáért.-böktem oda mire Damon idegesen letörölte az arcán folyó könnytengert és inkább a cipőjét felkapva elrohant.-Dean..utána mennél? Nem akarom hogy hülyeséget csináljon.
-Persze.-haloványan elmosolyodott majd Damon után ment. Anya még itthon sem volt így lemaradt erről a cirkuszról.
-Ha gondolod te is elmehetsz.-felpillantottam Samre aki tiltakozóan levetette magát mellém.-Komolyan, nem kell vigyázni rám.
-Én inkább maradnék, nem akarlak egyedül hagyni még a végén te csinálsz valami baromságot.
-Mire gondolsz?-fordultam felé mire a fiú felém nyúlt és végig simította az alkarom amibe beleborzongtam.
-Vigyázok rád.
-Kedves.-sütöttem le a szemem.
***
-Damon várj már meg, basszus!
-Akadj már le rólam.
-Gondoltam megihatnánk valamit, de legyen ahogy akarod engem a bárban megtalálsz.
-Jó, várj meg.-dörmögte majd Dean után indult aki arcán győzedelmi mosoly ült. A két fiú betért a bárba ahol cigifüst és az alkohol erjedő szaga csapta meg őket, de nekik ez egy élettel egyenlő szag volt. Damon letagadhatatlanul szomorú volt, és ugyan igyekezett nem mutatni..Dean tökéletes tudta mi érez barátja így kikért magának egy sört Damonnak pedig egy pohárka wiskeyt.
Ha Damonön múlt volna ez az italozás leissza magát a sárgaföldig de mivel vele volt barátja így még idejében kiráncigálta őt a bárból.
-Menjünk vissza.-vetette fel Dean mire a másik kandúr hörgéssel fejezte ki nem tetszését.
-Nem akarok.
-De csak mert tudod hogy Carolinenak van igaza.
-Kérlek! Ne gyere te is ezzel, mégis ki az a hülye állat aki megkéri a családját arra hogy nézzen félre mikor szenved és nyugiba temessük el?
-Ezt miattatok csinálja. Azt akarja hogy fogadjátok el hogy elmegy és igen ebbe igaza van, én is ezt kérném Samtől ha ez velünk történne. Ő már elfogadta a sorsát.
-És ha Sam halna meg?
-Valószínűleg addig mennék ameddig nem találok valamit ami segíthet..
-Na látod!-csapta össze a tenyerét.
-De tudod mi lenne annak a vége?-Damon kérdő tekintettel megrázta a fejét.-Nem foglalkoznék semmivel csak azzal hogy segítsek rajta..de mivel ez lehetetlen, úgy menne el hogy nem törődtem vele, hogy egyszerűen hagytam lelépni és lehet még el se tudtam volna búcsúzni tőle.
-Utálom hogy mindig mindenkinek igaza van.-Damon idegesen megfordult majd haza felé indult a mögötte megint csak mosolygó Deannel együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése