Napok teltek el azóta hogy újra vissza mentem volna Josephez aki as amúgy baromi rendes volt velem, elnevetgéltünk, megkérdezte hogy érzem magam mostanság majd a kezembe nyomta azt a papírt amire felírta azt antidepresszánst, megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett és megkért rá hogy próbáljak enni még akkor is ha az fáj..bólintottam majd hirtelen jött felindulásból megöleltem. Éreztem ahogy az arcomat elönti a pír így lehajtott fejjel távoztam a rendelőből. A gyógyszer? Nem segít, szedem ahogy azt Joseph kérte de nem érzem azt hogy fokozná az étvágyam hogy fittebb lennék...és a kényszeremen sem segít igazán. De ez lehet azért van mert kihányom, mivel éhgyomorra bevenni lehet, így ennem kell valamit de mind tudjuk annak sosincs jó vége hisz amilyen gyorsan lecsúszik olyan gyorsan jön is vissza..talán mielőtt felszívódhatna az antidepresszáns kijön belőlem. Anya és Damon azóta úgy kezelnek mint egy marha értékes porcelánbabát amiből csak egy van a világon. Ez nem csak annak tudható be hogy depressziós vagyok, ez a depresszió velejáróira fogható..az önbántalmazás és az öngyilkos gondolatok. Féltek. Nem akarnak elveszíteni. Bár ki akarja elveszíteni a lányát, húgát? Hülye gondolat volt.
-Dam!-léptem a bátyám szobájába, érdeklődve tekintett rám.-Eltudnál vinni Josephhez?
-Baj van?
-Amit felírt, gyógyszer. Nem használ, talán tudom az okát, és ez eléggé aggaszt.
-Miért nem használ? Az mindenkinek használ!-leemelte a kocsikulcsát a szekrényről.
-Bármit eszek, rögtön vissza jön, így gondolom a gyógyszer is. Beszélni akarok vele, hátha tud valami ötletet amivel bennem maradt amit megeszek.-Damon büszkén elmosolyodott majd az ajtó felé lökött. Már nem voltam annyira befeszülve az úton, nem féltem. Nincs mitől!
-Találkozom valakivel..de jövök érted! Mikor végzel szerinted?
-Félóra talán. De nem muszáj jönnöd.-mosolyogtam.-Haza sétálok.
-Biztos nem baj?
-Csajjal találkozol igaz?-nevettem.
-Igen..-elhúzta a száját majd újra mosolyogni kezdett.-Akkor otthon találkozunk.-kiszálltam majd intettem s a rendelő felé indultam. Boldogan lépkedtem az bejárati ajtó felé mikor az hirtelen kivágódott előttem, szerencsémre kifele nyílt így a vasszegélye hatalmasat ütött a fejemen.
-Úristen! Sajnálom. Jól vagy?-kapott utánam...Joseph?
-Igen, jól vagyok.-mosolyogva szorítottam a kezemmel a homlokom.
-Engedd, hagyd nézzem..-óvatosan leemeltem róla a kezem.-nem vészes, picit vérzik de nem kell varrni.-állapított meg másodpercek alatt.-Épp indulni készültem de gyere, lekezelem!-szólt ellentmondást nem tűrő hangon, bár időm sem volt válaszolni hisz amit elmondta karon ragadott és behúzott a rendelőbe.-Hozzám tartottál? Valami baj van esetleg?
-Csak a gyógyszer!
-Rossz?
-Nem használ!-feleltem kizökkenve a fejem zakatolásából.
-Ez talán kicsit csípni fog.-figyelmeztetett majd egy vattapamacson lévő, vöröses folyadékot szorított a sebemre.-Miért érzed úgy hogy nem használ?
-Mivel éhgyomorra nem vehető be, így eszek valamennyit előtte és beveszem a gyógyszert..pár perc sem telik el és vissza jön. Minden.
-Szóval fel sem oldódik a szervezetben..-gondolkozni kezdett.-Próbálj meg kicsit könnyebb ételeket enni, könnyebbet ami gyorsan emészthető.-mosolygott.-Caroline, figyelsz rám?-a tekintettem üvegessé vált, csak egy pontra bámultam pislogás mentesen.-Caroline!!-rázta a vállam.-Elviszlek egy rendes orvoshoz, én csak egy pszichológus vagyok.-a hátamra terítette a dzsekijét majd felhúzott a székről.
-Nem akarok orvoshoz menni! Jól vagyok.-Nagyon nem vagyok jól. Fáj a fejem és szédülök.
-Nem kérdeztem hogy akarsz-e!-újra ez a hangnem, olyan erélyesen szólt rám hogy inkább mint egy jól nevelt gyerek, engedelmeskedtem. Beültetett az anyósülésre majd becsatolta az övem.
-Joseph, én jól vagyok!-mosolyogtam.-Csak egy horzsolás.
-Igen kívülről minden oké, de ne nem szeretném ha agyrázkódásod lenne!-úgy beszélt velem mintha barátok lennénk, már mint...akik ezer éve ismerik egymást, laza volt de még is aggodalom töltette szívét. Pár perccel később abba maradt a motorbőgés és nyílt is mellettem az ajtó.
-Foglak..kapaszkodj!-kiemelt a kocsiból majd óvatosan le tett a földre. Nem engedte el a karom, tartott nehogy összeesek! Fölöslegesen, én jól vagyok! Nem vártunk a sorra kerülésre, pedig itt mindig várni kell. Kivéve most. Most egyenes utunk volt egy szoba felé..'Dr.Charles Montgomery' állt az ajtón lévő, kis táblán.
-Charles!-nyitott be a szobába Joseph, miközben erősen fogja a karom.
-Joey!-rikkantott vidáman a férfi.-Ki a bájos hölgy?
-Vizsgáld meg kérlek!-felültett egy magasabb ágyra.-Rá csaptam a rendelő vasajtaját..-karba tette a kezét majd engem bámult.
-Az egyik beteged?-társalgott tovább az újonnan jött orvosom.-Milyen nap van ma?-kérdezte mélyen a szemembe nézve. Erősen koncentrálni kezdtem.
-Őhh..sajnálom, nem tudom.
-A nevedre emlékszel?
-Caroline..Caroline Black..-hunyorítva néztem Dr.Charlesra.
-Tudod ki az a férfi aki behozott ide?
-Joseph Lockwood..a pszichológusom.
-Hol voltál mikor ez a fejsérülés ért?-szegezte felém újabb kérdését, csak megráztam a fejem. Nem emlékszem. Ez rossz?
-Emlékszik rád és arra hogy ő ki, de a fejét érő ütés utáni percek kimaradtak..mintha leállt volna az agyműködése pár másodpercre vagy percre. Szerintem kéne egy MRI-t csinálnunk! Biztos ami biztos.-gyere velem.-felém nyújtotta a kezét majd óvatosan leemelt a magas ágyról.
-De ez nem órákig tartó MRI lesz?
-Nem, mivel csak az agyi működését szeretném látni, talán 15-20 perc.-válaszolt Josephnek majd újra felém fordult.-Voltál már MRI vizsgálaton?-vadul megráztam a fejem.-Akkor elmondom mire számíthatsz. Rá fogsz feküdni erre a lapra, amit majd a kép benyel, mint a bankkártyát az automata, a fejedet ebbe a keretbe be helyezte ahol van egy szigetelő fülvédő, hisz ez a gép elég hangos, és időnként éles kattogások és berregéseket is hallat. Nem kell félned, itt leszünk kint. Az mögött az üveg mögött.-mutatót maga mögé.-Ha van rajtad bármi ami fémből készül, ékszer, öv csatt és ha kényelmetlen lesz ha nem a melltartót is le kellene kapnod magadról hisz a merevítő és a kapocs is fém. Pár perc múlva itt leszek addig is vedd le amiket kértem.-biztatóan rám mosolygott majd kiléptek a hogy nyugodtan elvehessem a fémből készült dolgokat amik rajtam vannak. Remegtem az félelemtől, sosem voltam MRI vizsgálaton. Nem bírom a szűk helyeket. Nagyon nem!
-Készen állsz?-lépett be a szobába Dr.Charles.
-Igen, csak van egy apró gondom. Klausztrofóbiás vagyok.
-Van bent egy pánikgomb. Ha úgy érzed nem bírod tovább bátran nyomd meg.-mosolygott. Enyhe megnyugvás után felfeküdtem a helyemre. A szívem ezerrel vert mikor is az orvosom a fejem a keretbe helyezte. Megszűntek a hangok! Semmi sem hallok! Dr.Charles bólintott, ezzel tudatva velem hogy most vagy soha. Lassan megnyelt a gép. Ijesztő volt a szűk hely, de erőt vettem magamon és kitartottam. ERŐS VAGYOK! Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok itt, de egyre jobban aggaszt. Mintha a szűk egyre szűkebb lenne..ki akarok jönni!
-Eközben az üveg fal mögött.-
-Ajaj!!-kiáltott fel Dr.Charles.
-Mi történt baj van?-bámulta a kiadott röntgenféle képeket, adatokat.
-De hisz nincs baj az ágyával!-örvendezett Joseph.
-Az ágya makulátlan, apró kihagyás, de órák alatt helyre jön...más aggaszt!-rábökött egy másik képre amin Caroline egész csontvázát lehetett látni.
-Ezt nem tudom elhinni.-Joseph szeme haloványan könnybe lábadt, de ezt a pillanatot megtörte a pánikgomb vörös villogása.-Rögtön kiszedlek onnan!-szólt bele a mikrofonba Dr.Charles
-Meg köszönném!-feleltem kurtán. Pár perc elteltével már a fény és a szoba hatalmasságát láttam. Annyira tágas volt és nagy, ehhez a kis lyukhoz képest.
-Szóval megmaradok ugye? Már jobban érzem magam! Szerintem minden rendben van a...hogy is mondta..az agyi működésemmel.-csettintettem egyet miután eszembe jutott a szó.
-Azzal minden rendben is van Caroline!-sóhajtott az orvos.-Betöltötted már a tizennyolcadik életéved?
-Igen, jócskán.
-Akkor kérlek gyere fel velem az irodába. Ha szeretnéd Joseph is ott lehet.
-Szeretném.-haloványan ránéztem a férfire aki megrökönyödve bámult. Lassan elsétáltunk Dr.Charles irodájához.-Alá kell írnom pár papírt vagy miért ez a komolyság?-mosolyogtam majd lehuppantam az egyik székre.
-Komoly dologról szeretnék veled beszélni.-kezdett bele az orvos. Kérdő pillantással bámultam rá.-Az MRI rengeteg mindent felkutat, kimutat és igen az agyad érintetlen, pár másodperc kihagyás történt amikor is a hirtelen ütésre az agyfolyadék nem tudta védeni a koponyacsont és az agy összeütközését így áll be a zavar a működésbe. De nem az a fő ok amiért itt vagy most..valamit láttunk az MRI-den ami nyomasztó és igen is komoly.-Joseph nem figyelt tovább az ablakhoz állt majd karba tett kézzel bámult ki azon. Mintha még sose látta volna Levelycityt fentről.-Caroline te..-vett egy mély levegőt.-rákos vagy.-percekig csak néztem az orvost.-Folytassam?-kérdezte mire bólintottam.-Talán már hónapok óta tarthat ez az állapot aminek sajnálatosságában átment a végstádiumú mellrákba. A végstádium még önmagában nem küld át a halál oldalára..
-De itt még nincs vége igaz?-mosolyogtam könnyező szemmel.
-Sajnos nem, nincs. Végstádiumú áttétes mellrákod van ami egy többlépcsős folyamat eredménye, aminek során a daganatsejtek a mellből a szervezet egyéb területeire is eljutnak. Ez egy igen komoly szövődménynek számít, és gyakran halálos kimenetellel jár. Sajnos nem létezik olyan kezelés, amely ebben a stádiumban gyógyítani tudná a betegségedet. Sajnálom.-nyöszörgött Dr.Charles.
-Mennyit saccol? Mennyi maradt?
-Nem szeretném aláírni a halálozó papírodat Caroline, de őszintének kell lennem veled. Már nagyon a végét járja ez a betegség, a csontjaidban mindenhol felfedezhető az áttét. Napok, napok vannak hátra..és bármennyire is nehéz kimondani, húsz napnál nem igen jósolom tovább. De hidd el szeretném ha tovább maradtál!
-Köszönöm szépen.-mosolyogva felálltam a székről majd kezet nyújtottam a férfinek.
-Legyél erős!-kezet rázott velem.
-Megpróbálom.-megint csak ez az erőltetett mosoly!! Unom!-Joseph! Haza tudnál vinni, ha nem nagy kérés?
-Persze.-dörmögte majd kezdet fogott Dr.Charlesal és már indultunk is. Minél lépésnél éreztem az egyre jobban kínzó fájdalmat. Itt kell hagynom a családom, a barátaim és Josephet. Pedig már kezdett minden olyan jól alakulni. Szótlanul beültünk egymás mellé. Jeleltem neki hogy merre menjen. Hamar a házhoz értünk.
-Ne aggódj fogsz még látni.-mosolyogtam könnyező szemmel a pszichológusomra.
-Tudod hol a rendelőm.-bólintott mire inkább a karjába kényszerítettem magam. Hello biztonságérzet!-mosolyogtam magamban.
-Ott leszek.-nevetve kiszálltam a kocsiból majd a bejárati ajtó felé vettem a lépteim. Damon autója már a felhajtón parkolt anyáé mellett. El kell nekik mondanom! gondolkoztam. Mosolyt erőltettem az arcomra majd beléptem a házba.
-Végre hogy haza értél.-szólt elsőnek Damon.-Azt hittem má hogy összemelegedtél Josephel.-nevetett.
-Ne is figyelj a bátyádra.-kacagott anya majd oda jött és átölelt.
-Beszélnünk kell.
-Mi ez a komoly hangnem? Nem szoktam meg tőled.-vigyorgott Damon.
-Kérlek legalább most vegyél komolyan.
-Hogy vehetnélek komolyan? A kishúgom vagy, a szememben még egy apró és törékeny gyerek.-Ez normális esetben aranyos és kedves...de mikor megtudja hogy az apró törékeny gyermek nem sokára meghal..borzalmas. És nem a saját magam halála hanem a szeretteim fájdalmai ami elborzaszt.
-Ma mikor kiraktál a rendelő előtt én minél inkább azon voltam hogy bemehessek végre mert Joseph sokat segített nekem az utóbbi időkben..siettem, siettem..mikor nyúltam volna a kilincsért az ajtó hatalmas erővel kinyílt és hozzám csapódott. Joseph bevitt a kórházba. Az orvos valamit hadovált nekem arról hogy az ütéstől kimaradt pár másodperc vagy perc..így nem nagyon emlékeztem, most már tudom mi történt.-sóhajtottam.
-De jól vagy?-mosolygott anya.
-Igen anya, a fejemmel minden rendben.-feleltem anya pedig vidáman tapsolt egyet.-De ennek közel sincs vége. Az orvos azt mondta csináljunk egy MRI-t a biztonság kedvérét..meg is csináltam, azt hittem minden jó lesz majd..-elsírtam magam.-de nem lett semmi sem jó. Mellrákom van.-anya és Damon arca is átváltozott. Kiült az arcukra a döbbenet, fájdalom, aggodalom..-Ez még gyógyítható! Ez futott most át az agyatokon igaz?-elmosolyodtam majd letöröltem a könnyeim.-Végső stádiumban vagyok és ha ez még nem lenne elég áttétes, méghozzá csontáttét.-suttogtam.-De engedjétek meg hogy fokozzam a fájdalmat. Az orvos aligha jósolt még minimum húsz napot, nekem. A szobában megfagyott a levegő és megállt az élet. Anya zokogni kezdett, arcát tenyerébe temetve csak a sírás hangját és a fel-le ugráló testét lehetett látni...Damon elfordult, talán sír?
-Gondolkoztam hogy elmondjam-e és tegyem tönkre az egész életünket, de végül így döntöttem.-nem kaptam választ.-Figyeljetek ide!-leguggoltam a kis családom közé.-Szeretlek titeket.-mosolyogtam anyára ugyan is Damon még mindig nem volt hajlandó felém tekinteni.-Damon!?
-Sajnálom de nekem ez nem megy!-felpattant majd felrohant a szobájába.
-Hagyd egy kicsit, le kell nyugodnia!-mondta meggyötörve anya.-Túl kell élned, nem mehetsz el tőlem!!-nyögte zokogva majd magához ölelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése