10.-Hirtelen rosszullét

Egyre gyengébbnek érzem magam. Napok óta szúrófájdalom tör rám amikor levegőt veszek, a mellkasom szétrepedt ilyenkor de nem törődöm vele, eszem a gyógyszereim és ennyi! Damy azóta sem nagyon nyugodott meg, folyamatosan a rákkal kapcsolatos oldalakon böngész és keresi a lehetőségeket, nem mintha nekem lenne de ő keresi megállíthatatlanul. Damien azóta hívogat amióta meglátta szeretett autóját. Keres hogy megbocsájtást nyerten de sajnos hiába ezt sosem fogom neki elnézni! Játszott velem és összefeküdt a legjobb barátnőmmel aki amúgy ekkor Damon barátnője volt. Gusztustalan. Felfordul a nyomrom ha erre gondolok. A gondolatmentenem a telefonom rezgése törte meg. Fújtatva nyúltam érte..'Beszélnünk kell!' ki más lenne? Persze hogy Damien. Épp ahogy elolvastam az üzenetet már hívott is. Eltétováztam hogy fel-e vegyem, de végül beleszóltam hisz így talán megnyugszik és békén hagy.-Damien!-szóltam bele hozzám képest agresszívan.

-Nem tudnánk találkozni igaz?

-Eltaláltad!

-Kérlek!

-Nem! Mond miről akarsz nekem beszélni?

-Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Nagyon sajnálom.-makogott a vonal túlsó végén.

-Otthon vagy igaz?-hümmögött válaszként.-Remek, menj ki a konyhába.

-Itt vagyok.-a hangját kíváncsiság uralta.

-Fogj meg egy tányért..

-Itt van a kezemben.

-Tételezzük fel hogy az a szívem, rendben? Most baszd földhöz!-utasítottam majd hallottam ahogy tányért ripityára tört.-Jó, most kért tőle bocsánatot!!

-Bocsánat.-nyögte furcsállóan.

-Egyben van? Olyan mint régen?

-Nem.

-Na látod ezt itt sem működik.-lecsaptam a telefont majd falhoz vágtam. A földre csuklottam és zokogni kezdtem. Hogy miért fogalmam sincs, de jól esett. Talán most jön ki a sok felgyülemlett fájdalom. A fájdalom amit Damien tett és az a fájdalom hogy meghalok.

-Baj van?-kopogott Damon.

-Minden rendben!

-Ne hazudj.-be lépett majd leguggolt mellém.

-Nem bírom..-zokogva hozzá bújtam. Nem eresztettem. Csak bújtam hozzá, egyre szorosabban. Sírtam de már nem csak a lelki fájdalomtól. A mellkasom..kegyetlenül fáj. Fulladozni kezdtem, Damon pedig kétségbeesetten felkapott és lefutott velem a lépcsőn.-ANYA!-ordította. Ott vergődtem a bátyám kezei közt. Nagy nehezen egyenlítettem a lélegzetvételen hogy ne a testvérem kezében haljak meg, nem akarok neki életre szóló sebet okozni.-Tartsd ki! Harcos vagy.-suttogta sírva Damon. Hozzá bújtam de a mellkasom továbbra is fájt.

-Vigyük el a kórházba, a mentősök ezer év mire ide érnek!-futott a kocsikulcsért.

-Tartsd ki, itt maradsz..velünk maradsz. Szükségem van rád.-zokogva lépett a kocsi mellé.

-Tedd a hátsó ülésre..fektesd el úgy egyenletesen tud levegőt venni.-Damon óvatosan lefektetett majd előre mászott.

-Indítsd már a kocsit!-kiabált anyára ki összerezzent majd gázt adott és száguldva indult neki az útnak. A kórházig vezető útat óráknak számoltam. Csak vergőtem ott a levegő hiánytól mikor az autó megállt alattam...de nem csak a kocsi állt meg. A szívverésem is.

-Damon szemszög.-

-Ne, ne, ne, ne!!!- letettem az aszfaltra a csöpp húgomat majd az idegtől kiabálva szóltam anyának hogy hívjon ki egy orvost.-Szeretlek.-suttogtam s neki álltam a szívmasszázsnak. Mindent úgy csináltan ahogy azt megtanultam az elsősegély vizsgán bár itt nagyobb volt a nyomás és nem csak azért mert előemberen végeztem újraélesztést hanem mert az az ember az én testvérem, az én egyetlen húgom.
-Gyere vissza!!-kiabáltam majd rágyorsítottam. Az emberek körénk gyűltek akik között mentősök tömkelege is állt.-Nyafi..-sugtam mire két kart akart felém nyúlni.
-Hagyja abba, vége, feladta.
-NEM! Ő HARCOS..-újra belekezdtem erősebben, gyorsabban.-AKI SOSEM ADJA FEL. ERŐS!-egy utolsót nyomtam rajta...s sötétbe borult minden.