-Továbbra is Damon szemszög.-
Egy taszítóan fehér szobában ébredtem fel. Lopva körbe néztem mikor rám tört a tudat hogy mit is keresek én itt.-Caroline..-suttogtam majd kirohantam a szobából ahol eddig feküdtem. Végig rohantam a folyóson mikor két erős kar rántott vissza.
-Még is hova igyekszik?-méregetett egy szöszke ápoló akiről rögtön Care jutott eszembe.
-A húgomat keresem, tudna segíteni? Caroline Black!-hadartam a szavakat.
-Nem rémlik hogy lenne itt ilyen nevű beteg.
-Ezt hogy érti? Itt kell lennie!!
-Sajnálom.-suttogta majd faképnél hagyott. Vettem egy mély levegőt majd újra futni kezdtem, az ideg szét vetett teljesen! A húgomat akarom.
-Damon!-sikított anya majd a karomba borult.
-Anya..-magamhoz szorítottam.-Caroline jól van?-kérdeztem remegő hangom.
-Épp érted jöttem, hív téged! A másik épületben van, az intenzív osztályon..-szipogott.-Fiam megmentetted a húgod életét.
-Sikerült visszahoznom?
-Sikerült kicsim..-a kezei közé vette könnytől ázott arcom.-De menj már, téged akar.-egy puszit nyomot az arcomra amin már ekkor hatalmas vigyor ült. Mint valami óvodás olyan futásnak eredtem és meg sem álltam addig amíg meg nem láttam Caroline szőke loknijait, égető kék tekintetét.
-Nyafi..-léptem be a szobába.
-Damy..-suttogta könnyeivel küszködve. Elmosolyodtam majd oda mentem hozzá és magamhoz öleltem. Úgy bújt mint egy kiskutya aki fél a viharban.-Köszönöm.-nyögte.
-Ezt ne köszönd meg...bárcsak ne kellett volna ezt tennem.
-De megtetted, miattad vagyok még itt.-mosolygott majd kiszakadt az ölelésből.-láttam apát.-lehajtotta fejét. Nem hittem a fülemnek, kérdő tekintettel bámultam rá.-Megfogta a kezem és azt mondta büszke ránk..-szipogott.-nagyon büszke, azt kérte ígértessem meg veled a nevében hogy vigyázol anyára, cserében pedig megígér neked ő is valamit.-haloványan elmosolyodott.-Megígéri hogy vigyázni fog rám míg újra nem találkozunk a túloldalon.
-Szép hely?
-Gyönyörű Damy, világos és tökéletes mindent boldogság ölel át, tudom hogy ott jól elleszek apuval míg ti nem jöttök...sok sok év múlva!-emelte fel a mutatóujját és fenyegetően megrázta az orrom előtt.
-Nem akarom hogy elmenj.-suttogtam.
-Én sem akarok menni, hidd el ha választhatnék itt maradnék veletek..veled.
-Tudom.-magamhoz öleltem. Hosszú percekig egymás karjaiban szipogtunk mikor vakufénye szóródott ránk, egyszerre a fényirányába kaptunk a tekintettünk. Csak anya volt. Caroline felnevetett engem pedig elöntött a boldogság, olyan jó őt nevetni látni...kérlek istenem ne vedd el tőlem!-fohászkodtam magamban majd Care újra hozzám bújt anya pedig újra fényáradatban fürdetett minket. El sem tudom képzelni az életem nélküle, komolyan mintha azt kérnél hogy levegő nélkül éljek, lehetetlen. Anya szinte rám vetődése zökkentett ki a gondolataimból.-Mosolyogjatok!-fölénk emelte a kameráját majd kattintott. A képen három vigyorgó arc mutatta hogy minden rendben pedig jól tudjuk mind össze vegyünk törve, apró darabokra. Vidáman társalogtunk hármasban mikor belépett egy ápolónő és azt mondta itt van két látogató és egyesével beengedné őket ha lehet. Care rá bólintott majd megjelent az ajtóban Damien tenyérbe mászó arca aminek megpillantásakor automatikusan ökölbe szorult a kezem. A húgom az ellenkező irányba kapta ragyogó orcáját..rá pillantottam ő pedig lehunyt szemmel megrázta a fejét.
-Nem kíváncsi rád, haver!
-Beszélnem kell vele, a bűntudatom csak úgy mardos belül..
-Remélem szép lassan felemészt, Damien erre volt esélyed! Hosszú éveken át lett volna esélyed mindent megadni neki de neked egy olcsó kurva kellett, magadra vess!
-Damon, én tudom hogy elcsesztem. Hiba volt.-beljebb lépett én pedig lazán felakartam ugrani de Caroline megfogta a kezem és visszahúzott.
-De még mekkora hiba.-dörmögtem.
-Akkor vissza jöjjek ké..
-Soha.-vágtam közbe majd megszorítottam a húgom kezét. Damien lehajtott fejjel távozott a szobából. Csend telepedett a szobára miközben a másik látogató miatt aggódtunk...nagyon szurkoltam hogy az ajtón ne Rose dugja be a fejét.
-Bejöhetek?-kopogott a csukott ajtón egy számomra amúgy teljesen felismerhetetlen hang.
-Igen!!-vágta rá gondolkodás nélkül Care én pedig kérdő tekintettel kaptam a fejem az ajtó felé. Joseph lépett be rajta.
-Sziasztok.
-Szia.-sóhajtotta a húgom majd egy őszinte mosoly ült ki arcára.
-Fiam! Gyere le velem, igyunk egy kávét.-némán bólintottam majd otthagytuk őket.
-És akkor vissza Carolinehoz.-
-Örülök hogy itt vagy.-nyögtem elgyengülve.
-Én is...én is.-a kezébe vette a kezem majd közelebb húzódott és ajkát ajkamra nyomta.
-Nagyon megnehezíted.-duruzsolom a csókba.
-Veled akarok lenni.
-Én is ezt érzem, de pár nap és én a koporsómban leszek.
-Ebbe bele se kezdj!
-Ígérj meg nekem valamit.-fogva tartottam a tekintettét.
-Akármit.
-Ott leszel a temetésemen és hozol nekem egy szép csokor fehér rózsát!-könny szökött a szemembe.
-Megígérem.-nyögte érzelemmentes hanggal majd magához ölelt. A karjaiban megnyugvásra leltem, de ez valamiért mégsem ért fel a családom öleléséhez...ez más volt, nagyon más.-Olyan hülye vagyok.
-Már miért lennél az?-suttogom a fülébe.
-Mert így nehezebb lesz a búcsú, fájdalmasabb és kibírhatatlanabb.
-Magadnak csinálod, Joseph.-eltávolodtam tőle hogy a szemébe nézhessek.-Ha van eszed még most elmész..felállsz és végleg kisétálsz azon az ajtón.-a homlokának döntöttem az én homlokom.
-Szeretlek.-böki oda lazán én pedig hatalmasat sóhajtok és befogom a száját az enyémmel.
-Menj.-elengedtem majd lehajtottam a fejem.
-A mennyben találkozunk te csoda.-felelte szaggatottan majd kitépett az ajtón. Tudtam hogy most látom őt talán utoljára és épp elkapott a zokoghatnék de az ajtó szinte kiszakadt a helyéről.
-Na mi van nyafka hercegnő.-ugrott mellém Sam nevetve majd szorosan magához ölelt.
-Sammy!-suttogom a fülébe.-Titeket is lehet látni erre?-kérdeztem nevetve majd Dean letépte rólam Samet és helyet cserélt vele.
-Néha!
-Damon hívott fel az előbb.-javította ki Deant.
-Szóval ő felhívott és ti rögtön jöttetek is?
-Hát necces volt kiugrani az iskola kerítésén de igen!
-Ti idióták.-nevettem.
-Mégis csak a húgocskánkról van szó.-Ott volt mindenki aki számított nekem. Körbe ülték az ágyamat majd régit történetekkel bombáztak, de szinte nem is figyeltem rájuk...lefoglalt hogy vissza idézzem magamban a jó emlékeimet amiket velük éltem át..istenem de hiányozni fognak. Haloványan megráztam a fejem hogy vissza rázódjak a valóvilágba...de mintha itt minden rózsás lenne!? Újra szúrni kezdett a mellkasom majd csillapíthatatlan köhögés tört rám. A tenyerem a szám elé szorítottam majd mikor enyhült és apró bukdácsolások maradtak csak elemeltem onnan a kezem amiből folyt a vér. Miután felnéztem mindenki szemében könny ült így inkább elfordultak.
-Jól vagyok!-hazudtam mosolyogva.
14 nap és tényleg vigyázhatsz rám, apa!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése