-Fel keltél csipkerózsika?-mosolygott le rám Dean akinek a karjaiban feküdtem, de mivel válaszadásra képtelen voltam, morogtam valamit és felsétáltam a fürdőbe. Amint beléptem és magamra zártam az ajtót lecsúsztam a földre és zokogtam, a könnyeim egymást követve folytak le az arcomon. A fejembe hirtelen hasított bele a fájdalom ami aztán átjárta az egész testem és végül megállapodott a tüdőmön.-Nem fáj, nem halok meg. Erős vagyok.-suttogtam miközben feltápászkodtam a mosdókagylóba kapaszkodva, miután sikerült kiegyenesednem megálltam a tükör előtt, vettem egy mély levegőt amit aztán szakadozva fújtam ki. De legalább sikerült kifújnom. Lehunytam a szemem és levettem magamról az oxigénpalackba vezetett gumicsövet hogy letudjam vetni a ruháim és lezuhanyozhassak, mikor észbe kaptam már meztelenül álltam a tükör előtt de ez csak fokozta bennem a fájdalmat és az önutálatot amivel együtt élek. Csak néztem a képmásom és gondolkoztam hogy miért jutottam idáig? A csontjaim átszúrják a bőröm, bárhova nézek magamon látok egy-egy csontot ami kirajzolódik a bőröm alól és meg kell mondjam, hátborzongató látvány. Sóhajtva, könnytől áztatott arccal beléptem a zuhanyzókabinba és hagytam hogy a forró víz végig folyón apró testemen és ahogy leér rólam, le mossa a fájdalmat és végül eltűnjön a lefolyóba.
Mikor testileg és képletesen lelkileg is sikerült megtisztulnom egyszerűen letöröltem magamról a vízcseppeket és mikor testem újra száraz volt felöltöztem. A gondoltaim mindenfelé jártak, de egyik sem csalt mosolyt az arcomba, lassan a szobámba sétáltam mikor már a koporsóm színéről filóztam mikor megláttam a tavaly születésnapomra kapott ajándékom. Damontől kaptam. Egy kollázs, a közös képeinkkel, komolyan az összes rajta volt. A legelső közös fotónk is ott szerepelt, mikor anyuék haza hoztak a kórházból és a bátyám először a karjaiba vett, ott volt az összes nyaralós, szülinapos, karácsonyos és a sok általunk készített kép de hogy jobban fokozza az érzelmi értékét a kép középpontján az apa halála előtti közös képünk állt amin egy mosolygó boldog házaspár állt a négy ördögfiókával mögöttük, mindig boldoggá tett hogy láttam hogy anyáék is sajátjukként szerették Dean és Samet. A tökéletes család.-Apa..-suttogtam mosolyogva, könnyező szemmel.
-Caroline...látogatód jött!-harsogta Damon én pedig gyorsan letöröltem a könnyeim és leindultam a nappaliba hogy megnézzem megint melyik idióta nem hagy békén élni. Lehajtott fejjel sétáltam oda majd mikor felhajtottam a fejem egyszerűen elmosolyodtam, pedig tudtam hogy ez nem jó ötlet.
-Hello Caroline.-viszonozta mosolyom mire karjára fogtam és magam után vontam az emeletre, egyenest be a szobámba.
-Nagyon örülök hogy itt vagy..de még mindig nem tartom jó ötletnek.
-Nem mindegy hogy egész nap rád gondolok vagy melletted vagyok? Így is úgy is fájni fog hogy..szóval melletted akarok maradni.-felelte visszafojtott lélegzettel.
-Egy élesített bombának érzem magam, és csökkentenem kell az azoknak az embereknek a számát akinek ez az egész fájhat.
-Bármit teszel, ellökhetsz magadtól attól függ még belefogok pusztulni ebbe az egészbe.-morogta majd magához húzott.-Nem kérem hogy most legyünk a világ legszerelmesebb emberei...egyszerűen csak hadd legyek melletted!
-Doktor úr.-motyogtam majd hagytam hogy hatalmas, izmos karjai átkarolják a derekam és magához öleljen. Az arcom a férfi illatos nyakhajlatába fúrtam és mohon lélegeztem hogy minél többször beszívhassam mámorító illatát. A férfi tolatni kezdett egészen addig míg el nem érte az ágyam és le nem feküdhetett rá úgy hogy közben én a mellkasán vergődöm.
-Nem fáj semmid?
-Jelenleg? Semmim.-lehunyt szemmel elmosolyodtam mikor is mézédes ajkakat éreztem mozogni az én az ajkaimon. Csodás volt ott feküdni, békésen összeforrva egy hosszú érzelmes csókba miközben körülöttem minden össze omlik de nem volt időm azzal törődni mert csak őt éreztem, őt minden mennyiségben!