2016. június 30., csütörtök

15.-Doktor úr!

-Fel keltél csipkerózsika?-mosolygott le rám Dean akinek a karjaiban feküdtem, de mivel válaszadásra képtelen voltam, morogtam valamit és felsétáltam a fürdőbe. Amint beléptem és magamra zártam az ajtót lecsúsztam a földre és zokogtam, a könnyeim egymást követve folytak le az arcomon. A fejembe hirtelen hasított bele a fájdalom ami aztán átjárta az egész testem és végül megállapodott a tüdőmön.-Nem fáj, nem halok meg. Erős vagyok.-suttogtam miközben feltápászkodtam a mosdókagylóba kapaszkodva, miután sikerült kiegyenesednem megálltam a tükör előtt, vettem egy mély levegőt amit aztán szakadozva fújtam  ki. De legalább sikerült kifújnom. Lehunytam a szemem és levettem magamról az oxigénpalackba vezetett gumicsövet hogy letudjam vetni a ruháim és lezuhanyozhassak, mikor észbe kaptam már meztelenül álltam a tükör előtt de ez csak fokozta bennem a fájdalmat és az önutálatot amivel együtt élek. Csak néztem a képmásom és gondolkoztam hogy miért jutottam idáig? A csontjaim átszúrják a bőröm, bárhova nézek magamon látok egy-egy csontot ami kirajzolódik a bőröm alól és meg kell mondjam, hátborzongató látvány. Sóhajtva, könnytől áztatott arccal beléptem a zuhanyzókabinba és hagytam hogy a forró víz végig folyón apró testemen és ahogy leér rólam, le mossa a fájdalmat és végül eltűnjön a lefolyóba.
Mikor testileg és képletesen lelkileg is sikerült megtisztulnom egyszerűen letöröltem magamról a vízcseppeket és mikor testem újra száraz volt felöltöztem. A gondoltaim mindenfelé jártak, de egyik sem csalt mosolyt az arcomba, lassan a szobámba sétáltam mikor már a koporsóm színéről filóztam mikor megláttam a tavaly születésnapomra kapott ajándékom. Damontől kaptam. Egy kollázs, a közös képeinkkel, komolyan az összes rajta volt. A legelső közös fotónk is ott szerepelt, mikor anyuék haza hoztak a kórházból és a bátyám először a karjaiba vett, ott volt az összes nyaralós, szülinapos, karácsonyos és a sok általunk készített kép de hogy jobban fokozza az érzelmi értékét a kép középpontján az apa halála előtti közös képünk állt amin egy mosolygó boldog házaspár állt a négy ördögfiókával mögöttük, mindig boldoggá tett  hogy láttam hogy anyáék is sajátjukként szerették Dean és Samet. A tökéletes család.-Apa..-suttogtam mosolyogva, könnyező szemmel.
-Caroline...látogatód jött!-harsogta Damon én pedig gyorsan letöröltem a könnyeim és leindultam a nappaliba hogy megnézzem megint melyik idióta nem hagy békén élni. Lehajtott fejjel sétáltam oda majd mikor felhajtottam a fejem egyszerűen elmosolyodtam, pedig tudtam hogy ez nem jó ötlet.
 Lehajtott fejjel sétáltam oda majd mikor felhajtottam a fejem egyszerűen elmosolyodtam, pedig tudtam hogy ez nem jó ötlet
-Hello Caroline.-viszonozta mosolyom mire karjára fogtam és magam után vontam az emeletre, egyenest be a szobámba.
-Nagyon örülök hogy itt vagy..de még mindig nem tartom jó ötletnek.
-Nem mindegy hogy egész nap rád gondolok vagy melletted vagyok? Így is úgy is fájni fog hogy..szóval melletted akarok maradni.-felelte visszafojtott lélegzettel.
-Egy élesített bombának érzem magam, és csökkentenem kell az azoknak az embereknek a számát akinek ez az egész fájhat. 
-Bármit teszel, ellökhetsz magadtól attól függ még belefogok pusztulni ebbe az egészbe.-morogta majd magához húzott.-Nem kérem hogy most legyünk a világ legszerelmesebb emberei...egyszerűen csak hadd legyek melletted!
-Doktor úr.-motyogtam majd hagytam hogy hatalmas, izmos karjai átkarolják a derekam és magához öleljen. Az arcom a férfi illatos nyakhajlatába fúrtam és mohon lélegeztem hogy minél többször beszívhassam mámorító illatát. A férfi tolatni kezdett egészen addig míg el nem érte az ágyam és le nem feküdhetett rá úgy hogy közben én a mellkasán vergődöm.
-Nem fáj semmid?
-Jelenleg? Semmim.-lehunyt szemmel elmosolyodtam mikor is mézédes ajkakat éreztem mozogni az én az ajkaimon. Csodás volt ott feküdni, békésen összeforrva egy hosszú érzelmes csókba miközben körülöttem minden össze omlik de nem volt időm azzal törődni mert csak őt éreztem, őt minden mennyiségben! 

2016. június 23., csütörtök

14.-Átlagos.

 A műtőasztalon feküdtem verejtéktől és a vértől szét ázott ruhában, az orvosok kiabálva sürögnek forognak körülettem és mindenféle számomra idegen szót morognak. A tüdőm a megszokottnál jobban fájt, azt kívántam bárcsak véget vethetnénk ennek de közel sem lett vége. Zokogva vergődtem a hideg asztalon mikor egy orvos szikével indult meg felém, egy másik orvos széttépte rajtam a pólóm majd az először említett doktor a melleim közé szúrta a szikét és egyenest lehúzva az alhasamig. Mély vágás utáni kegyetlen vérzést letörölte egy ápolónő és folytatták. A fájdalom nem enyhült amitől ide oda rázkódtam de ahelyett hogy fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót adtak volna inkább kikötöztek az asztalhoz és a műtét kezdett egy pornó jelenethez hasonlítani. Ketté húzták az előbb mélyen felszántott területet így belátást nyertek a mellkasom belsejébe ahol a szívem hevesen dobogott, a tüdőm pedig...fekete volt. Koromfekete. Mintha a világ eddig elszívott cigarettáit én szívtam volna el egyesegyedül. Ez lehet kicsit fájni fog.-nyöszörögte az arcomba az egyik orvos majd rá markolt a tüdőimre és egyszerűen kitépte onnan miközben a bordáimat ripityára törte.  
-Nyugi...nyugi! Csak rosszat álmodtál.-fogta könny áztatott arcom kezei közé Sam. A levegőt kapkodva néztem körbe a szobába ahol pedig engem bámult mindenki visszafojtott lélegzettel.
-Aludnod kellene már.-nyögte oda anya.
-Nem megy.
-Muszáj lesz.
-Nem tudok aludni, anya!
-Joseph..nem írt fel neked valami altatót?
-De azt hiszem felírt valamit, de nem váltottam ki összegyűrve a szobám valamelyik szerkényén van.-Damon sóhajtva felcsörtettet az emeltre majd pár perc múlva a kezében egy megtépázott papírral tért vissza.-De én nem akarom azokat beszedni.
-Aludnod kell úgyhogy hidd el, befogod szedni.-zárta le a vitát majd a dzsekijét magára véve lelépett. Félmosollyal néztem Damon után akinek ugyan a gondoskodása jól esik..de úgy érzem még mindig nem fogadja el az hogy meghalok és ez ellen nem tud mit tenni.
-Dean.-ráztam meg a fejem hogy a gondolataim köddé váljanak.-Mikor ma utána mentél..beszéltettek..rólam?
-Igen, és nem akarja elfogadni. Amint rátértem volna kontrázott.
-Mégis mivel?-kérdezte Sam.
-Először csak hogy én mit mondanék neked ha én halnék meg aztán pedig hogy mi lenne ha te halnál meg. Tiszta hülyeség.
-Kicsim, én megígérem neked hogy vigyázni fogok Damonre, nem fog butaságot csinálni.-mosolygott rám az édesanyám kinek szeméből folytak a könnyek. Elmosolyodtam majd magamhoz öleltem remegő testét, percekig csak szorítottuk egymást mikor megcsörrent anya telefonja amit vonakodva ugyan de felvett.-Persze értem, igen azonnal ott vagyok.-dörmögte a készülékbe.
-Baj van?
-Ja..nem csak egy.-magára öltötte kabátját.-egy régi lezáratlan ügy, sietek haza.-felkapta a mappáját majd az ajtóhoz igyekezett.-Sammy, Dean..úgy vigyázattok Carolinera mint a szemetek fényére mert tudom hol laktok.-fenyegetőzött majd ténylegesen lelépett. Éreztem ahogy kezd elárasztani a fekete köd és ezzel együtt éreztem ahogy húz lefelé Sam és Dean ne hagytál hogy magával ragadjon, bekapcsolták az egyik kedvenc zenémet és énekelni kezdtek amin aztán rengeteget nevettünk.
-Carry on my wayward sooooon.-énekelte tovább Sam atom magam hangon ami olyan volt mintha épp tökön rúgták volna.
-Srácok ez borzalmas volt.-nyögtem ki nevetve miközben a könnyeimet törölgettem.-De..-kezdtem volna bele a hálálkodásba mikor kopogtak.
-Nyitom.-morogta Dean majd kicsit lejeb véve a hangerőt ajtót nyitott.-Damien, te meg mit akarsz?
-Carolinennal akarok beszélni, gondolom itthon van úgy hogy ha meg tennéd.-mikor meghallottuk hogy Damien az automatikusan egymásra másztuk Sammel, meg kell tartani a jó szokásokat. Hunyorítva az ajtóhoz néztem ahol nem csak Damien bámult ránk kikerekedett szemmel, de Dean is.-Zavarok?
-Ohh Dami.-hirtelen kiszakadtam a csókból majd hagytam hogy Sam újra összekulcsolja az ujjainkat.
-A nyakamat rá hogy nem vagytok együtt!
-Figyelj Damien, én..számtalan esélyt adtam neked komolyan, többet mint kellett volna...esélyeket esélyekre pakoltam de te nem foglalkoztál ezzel gondolom tudtad ha az egyik ribancod kidob én majd adom az újabb esélyt nem igaz? Hát ez nem így működik, régen szerettelek...nagyon. De most már...rád nézek és ne sértődj meg de el kap a hányinger.
-Rose miatt?
-A nevére sem vagyok kíváncsi és ha most elmennél, végleg annak nagyon örülnék. 
-Sajnálom.-lehajtotta a fejét majd lassan kiballagott a házból az én szívem pedig újból száz darabra tört. Miért próbálom mindig azt mutatni mindenkinek hogy nem érdekel semmi? Hogy nem fáj amit Damien csinált? Hogy nem fáj hogy nincs mellettem? Főleg ebben a helyzetben..Utálom magam.
-Héjj, jól vagy?-ugrott mellém Dean.
-Persze, minden rendben.
-Akkor miért pityeregsz?-suttogta majd végig simította a hátam én pedig zokogva a karjaiba dőltem, nem bírom.-Damon mindjárt visszaér a gyógyszerekkel beszeded és alszol egy jót.
-Az jó lenne már.-feleltem félálomban, a szempilláim nehezek lettek így végül lecsukódtak.
11nap apa!

13.-Fogadd el!

Hazaérve Damon azonnal a nyakamba vetette magát és talán még el is sírta magát, nem tudtam hogy azért mert szinte lélegezni sem tudok vagy mert olyan boldog volt hogy láthatott, ugyan is mielőtt kimondhattam volna akár egy szót is Damon szorosabban ölelt úgy mint még soha, szinte érzem a fájdalmát, aggodalmát, szomorúságát. Szabályosan nekem fájt. 
-Sammy.-fordult öccse felé Dean.-Nem arról volt szó hogy ide jössz és együtt menjünk be Carehez? 
-De csak, hát félúton egymásba botlottunk.
-Te mit kerestél az utcán?
-Köszi Sammy.-nevettem majd magam után húzva a kis palackom aki a hátralévő életemben a legrelevánsabb társam lesz, leültem a kanapéra.-Figyeljetek, én tudom hogy szerettek és fontos vagyok nektek..de be kell látnotok a helyzetem nem a legbiztatóbb és én..én már nem látom az alagút végén lévő fényt, csak sötétséget ami lassan de biztosan elnyel és én nem akarok egy kórházban meghalni!!
-Igen szeretünk és ezért nem akarjuk ezt elfogadni, te sem a kórházban sem máshol nem fogsz meghalni, ilyen fiatalon? Képtelenség.-vágott vissza Damon.
-Két választásod van te idióta, vagy most feldolgozod hogy eltemetsz vagy pedig belebetegszel és követsz engem.
-Szóval azt kéred tőled hogy vállat vonva temesselek el?
-Ha csak nem fejlesztetted ki a rák ellenszerét akkor igen, ezt kérem.
-Akkor most figyelj rám azzal a két szép szemeddel Caroline. Gondold át a dolgot és fordíts helyzetünktől..mit tennél ha nekem lenne rákom és én kérnélek arra hogy fogadd el azt hogy egyik napról a másikra eltűnök és neked ez tétlenül, mosolyogva kell végig nézned. Megbírnád tenni?
-Tudod mit tennék?-felálltam majd elfordultam hogy ne lássák az arcomon legördülő hatalmas, könnyeket.-Leülnék szépen valahova messze mindenkitől ahol senki se zavar és átértékelném az eddigi életem amit melletted éltem, vissza gondolnék a karácsonyainkra, a szülinapjainkra a kirándulásokra vagy csak arra hogy feküdtünk a kanapén és bámultuk a dögunalmas tévét, de persze mikor valami olyan volt amit elnéztem volna te csesztetted a hajam és nem hagytál nyugodni...visszaemlékeznék arra mennyiszer szöktünk ki a kertbe és hogy milyen keménynek éreztük magunkat hogy míg anyáék békésen alszanak mi bekapcsoltuk a kerti locsolót és játszottunk miközben csak mosolyogtunk és nevettünk.-ebben a pillanatban már patakokban folytak a könnyeim és hiába töröltem le őket, egy újabb folyt végig az arcomon így már nem letagadva keserves könnyeim újra a kis családom felé fordultam akik szemében úgy szint könny ült.-Lehet hogy sosem adtam volna fel a reményt hogy velem maradj, de tudod..ha a helyzetemben lennél és tudnám mennyire fáj a tüdőd minden levegővételtél arra gondolnék hogy a legboldogabbá teszem az utolsó heteidet mert az én létezésem és a makacsságom hogy jól legyél nem segít rajtad, bármit teszek meghalsz.-lehunytam a szemem majd vettem egy jó mély levegőt, de ahogy a tüdőm megtelt a friss oxigénnel mintha tűvel telt volna. Fájt. Pokolian.-Meghalsz és én semmit sem tudok tenni ahogy senki más sem, ez az élet rendje, születtünk, élünk és meghalunk de azt hogy ki mikor azt nem tudjuk befolyásolni.-A szobára igéző csend telepedett, mindenki csak kikerekedett könnyes szemmel bámult rám.
-Oké mond hogy makacs vagyok, bizakodó egy idióta de ne kérd tőlem hogy mondjak le rólad.
-Apát hogy sikerült olyan gyorsan elengedned?-kérdeztem suttogva.
-Rád gondoltam és..anyára, apa elment nekem kellett összetartani és összeszedni titeket hogy ne roskadjatok magatokba és hogy tartsam bennetek a lelket. Nekem sem volt könnyű menet, nekem is az apám volt.
-Akkor ezt csináld végig még egyszer, anyáért.-böktem oda mire Damon idegesen letörölte az arcán folyó könnytengert és inkább a cipőjét felkapva elrohant.-Dean..utána mennél? Nem akarom hogy hülyeséget csináljon.
-Persze.-haloványan elmosolyodott majd Damon után ment. Anya még itthon sem volt így  lemaradt erről a cirkuszról.
-Ha gondolod te is elmehetsz.-felpillantottam Samre aki tiltakozóan levetette magát mellém.-Komolyan, nem kell vigyázni rám.
-Én inkább maradnék, nem akarlak egyedül hagyni még a végén te csinálsz valami baromságot.
-Mire gondolsz?-fordultam felé mire a fiú felém nyúlt és végig simította az alkarom amibe beleborzongtam.
-Vigyázok rád.
-Kedves.-sütöttem le a szemem.
***
-Damon várj már meg, basszus!
-Akadj már le rólam.
-Gondoltam megihatnánk valamit, de legyen ahogy akarod engem a bárban megtalálsz.
-Jó, várj meg.-dörmögte majd Dean után indult aki arcán győzedelmi mosoly ült. A két fiú betért a bárba ahol cigifüst és az alkohol erjedő szaga csapta meg őket, de nekik ez egy élettel egyenlő szag volt. Damon letagadhatatlanul szomorú volt, és ugyan igyekezett nem mutatni..Dean tökéletes tudta mi érez barátja így kikért magának egy sört Damonnak pedig egy pohárka wiskeyt.
Ha Damonön múlt volna ez az italozás leissza magát a sárgaföldig de mivel vele volt barátja így még idejében kiráncigálta őt a bárból
Ha Damonön múlt volna ez az italozás leissza magát a sárgaföldig de mivel vele volt barátja így még idejében kiráncigálta őt a bárból.
-Menjünk vissza.-vetette fel Dean mire a másik kandúr hörgéssel fejezte ki nem tetszését.
-Nem akarok.
-De csak mert tudod hogy Carolinenak van igaza.
-Kérlek! Ne gyere te is ezzel, mégis ki az a hülye állat aki megkéri a családját arra hogy nézzen félre mikor szenved és nyugiba temessük el?
-Ezt miattatok csinálja. Azt akarja hogy fogadjátok el hogy elmegy és igen ebbe igaza van, én is ezt kérném Samtől ha ez velünk történne. Ő már elfogadta a sorsát.
-És ha Sam halna meg?
-Valószínűleg addig mennék ameddig nem találok valamit ami segíthet..
-Na látod!-csapta össze a tenyerét.
-De tudod mi lenne annak a vége?-Damon kérdő tekintettel megrázta a fejét.-Nem foglalkoznék semmivel csak azzal hogy segítsek rajta..de mivel ez lehetetlen, úgy menne el hogy nem törődtem vele, hogy egyszerűen hagytam lelépni és lehet még el se tudtam volna búcsúzni tőle.
-Utálom hogy mindig mindenkinek igaza van.-Damon idegesen megfordult majd haza felé indult a mögötte megint csak mosolygó Deannel együtt.

12.-Saját felelősségre

Az orvosom azt mondta szerinte célszerűbb lenne bent maradnom, a megfigyelés és az állapotom stabilizálása miatt, és igen azt feleltem ami a családom érzelmi hullámait csillapítja, így hátha letudnak feküdni az éjszaka. Már az a rohamos köhögés csak néha jön rám, de akkor nagyon!
-Caroline? Fent van, reggeli!-lépett be a kedvenc ápolóm a szobámba.
-Fent vagyok. De köszönöm, nem vagyok éhes.
-Muszáj enni!
-De én tényleg nem..-felültem majd lazán felgumiztam a hajam.
-Hány kiló voltál mielőtt kiderült a betegséged?-felém lépett majd a tálcát amin a reggelim volt letette a kis asztalra és mellém ült.
-Nem igen emlékszem Diana, sosem szerettem méredzkedni de úgy ötvenhat körül.
-Harminckét kiló vagy jelenleg.-olvasgatta a korlapom ami az ágyam aljára van tűzve.
-De nincs étvágyam, és ha úgy eszek hogy muszáj úgy is visszajön!
-Én nem erőltettem rád, itt hagyom ha pedig úgy gondolod ennél ott van.-mosolygott egyet majd magamra hagyott. Ahogy ott feküdtem a hófehér fal között egy fura érzés fogott el, mintha hirtelen a falak közelednének felém, lassan összenyomnak.-Én nem akarom ezt.-nyögtem elcsukló hangon. Nem akarok egy rohadt kórházban meghalni, nem ez nem az én sorsom. Sóhajtva nyomtam meg a nővérhívót.
-Baj van?-rontott be Diana.
-Elmúltam 18, magam dönthetek és én saját felelősségre haza szeretnék menni!
-Tudom hátborzongató ez a hely és biztos jobb lenne a családod köreiben üldögélni mint itt egyedül. Beszélek Dr.Petersonnal.-mosolyogva ott hagyott én pedig boldogan szedelőzködni kezdtem de mintha csak átok sújtana, a mellkasom újra fájni kezdett, a levegő vétel pedig szakadozottan ment.
-És ilyen állapotban szeretne haza menni kedves Caroline?
-Jól vagyok!
-Pont most szerettem volna elmondani az újabb fejleményeket.-felém lépett majd az ágyra emelt.-A tüdejében is keletkeztek áttétek, ezért a sok szúró fájdalom, a vér felköhögése és az hogy a levegő vétel egyre nehezebb. Nem szeretném kimondani de orvos vagyok, ez a dolgom. A tüdeje lefog állni, és ezt csak oxigénpalackkal tudjuk hosszabbítani, így talán tovább húzza.
-És ha én nem szeretnék oxigénpalackkal leélni a hátralévő heteim?
-Ha ezt választja én nem állhatok a döntése útjában, elmúlt 18 éves! De mint az orvosa egy tanácsot ha elfogad. A családja csak örülne ha megpróbálná ezt az oxigénpalackot.-a jó kis érzelmi zsarolás..rögtön eszembe jutott Damon és anya csalódott arca amikről süt a bennük tomboló kérdés...miért nem fogadta el? Miért nem élt a lehetőséggel?
-Jó, rendben legyen...-sóhajtottam.-de akkor haza mehetek, ugye?
-Saját felelősségre.-kacsintott majd behozatta az óceánkék palackot.-Nagyon egyszerű a használata.-felelte majd az orromba vezette a palackból kilógó gumicsövet.-Na így könnyebb a légzés.-mosolygott az orvosom.
-Köszönök mindent!
-Ez a munkám, de remélem többet nem találkozunk itt.-kacagott.
-Ne aggódjon, ha haza megyek onnan már csak a halottas kocsi vissz el.
-Pozitívabban!
-Próbálkozom.-feleltem majd a hátamra vettem a táskám és magam után húzva a palackot elindultam haza. Jól esett sétálni..olyan jó idő volt, tűzött a nap és kedvesen csicseregtek a
-Caroline!-ahj ne, ez komoly?
-Damien, nem érek rá a hülyeségeidre!
-Csak hallgass meg.
-Nem érek rá, várok valakit.-megálltam majd úgy tettem mintha a szememmel kerestem volna az illetőt akit várok.
-Damont várod?
-Nem, a barátomat.
-Hogy kit? Most akartam elmondani mennyire szeretlek...és hogy te jelented nekem a világot.-sóhajtott.-Nincs is barátod igaz? Csak leakarsz rázni.
-És akkor....Sammy!-kiáltottam el magam boldogan mikor megláttam Samet. Életmentes✔.
-Szia nyafihercegnő.-futott felém nevetve én pedig gondolkodás nélkül az ajkaira tapadtam. Vadul faltam őket, ahogy Sam is az enyémet...a levegő hiány miatt külön váltunk majd a nyakába borultam.
-Mindent elmagyarázok.-suttogtam mire összekulcsolta ujjainkat. Hamar rájöttem hogy nem kell sokat magyaráznom, felismerte az autós ügy után.
-Ohh Damien! Tudod nem igazán tetszik a múltad. Öreg hiba összetörni Caroline szívét...de még szerencse hogy jöttem igaz cicám? Össze ragasztottam sec perc alatt.-végig simította az arcom.
-Így igaz.-feleltem majd hozzá bújtam hogy ne nevessem el magam.-Annyira szeretlek!
-Én is téged hercegnőm.
-Akkor hagyjuk, legyetek boldogok.-felelte Damien majd ott hagyott minket. Mikor tisztes távolságba ért szinte egyszerre nevettük el magunkat.
-Szóval szerelmem hova indultál így, félig robotként?
-Haza drágám neked is otthon kéne lenned nem igaz? Csak nem csalsz meg?
-Soha se jutna eszembe ilyen dolog, csak téged szeretlek!
-Megnyugodtam.-nevettem.-Dean merre van?
-Damonnél, én is oda tartok...megbeszéltük hogy négyen bemegyünk hozzád de megelőztél minket.
-Nem a kórházban akarok meghalni, saját felelősségre haza engedtek.-mosolyogtam.-De akkor gyere, menjünk együtt Damonhoz, szerelmem!
13nap daddy.🔪❌

11.-Kórház kaland

-Továbbra is Damon szemszög.-
Egy taszítóan fehér szobában ébredtem fel. Lopva körbe néztem mikor rám tört a tudat hogy mit is keresek én itt.-Caroline..-suttogtam majd kirohantam a szobából ahol eddig feküdtem. Végig rohantam a folyóson mikor két erős kar rántott vissza.
-Még is hova igyekszik?-méregetett egy szöszke ápoló akiről rögtön Care jutott eszembe.
-A húgomat keresem, tudna segíteni? Caroline Black!-hadartam a szavakat.
-Nem rémlik hogy lenne itt ilyen nevű beteg.
-Ezt hogy érti? Itt kell lennie!!
-Sajnálom.-suttogta majd faképnél hagyott. Vettem egy mély levegőt majd újra futni kezdtem, az ideg szét vetett teljesen! A húgomat akarom.
-Damon!-sikított anya majd a karomba borult.
-Anya..-magamhoz szorítottam.-Caroline jól van?-kérdeztem remegő hangom.
-Épp érted jöttem, hív téged! A másik épületben van, az intenzív osztályon..-szipogott.-Fiam megmentetted a húgod életét.
-Sikerült visszahoznom?
-Sikerült kicsim..-a kezei közé vette könnytől ázott arcom.-De menj már, téged akar.-egy puszit nyomot az arcomra amin már ekkor hatalmas vigyor ült. Mint valami óvodás olyan futásnak eredtem és meg sem álltam addig amíg meg nem láttam Caroline szőke loknijait, égető kék tekintetét.
-Nyafi..-léptem be a szobába.
-Damy..-suttogta könnyeivel küszködve. Elmosolyodtam majd oda mentem hozzá és magamhoz öleltem. Úgy bújt mint egy kiskutya aki fél a viharban.-Köszönöm.-nyögte.
-Ezt ne köszönd meg...bárcsak ne kellett volna ezt tennem.
-De megtetted, miattad vagyok még itt.-mosolygott majd kiszakadt az ölelésből.-láttam apát.-lehajtotta fejét. Nem hittem a fülemnek, kérdő tekintettel bámultam rá.-Megfogta a kezem és azt mondta büszke ránk..-szipogott.-nagyon büszke, azt kérte ígértessem meg veled a nevében hogy vigyázol anyára, cserében pedig megígér neked ő is valamit.-haloványan elmosolyodott.-Megígéri hogy vigyázni fog rám míg újra nem találkozunk a túloldalon.
-Szép hely?
-Gyönyörű Damy, világos és tökéletes mindent boldogság ölel át, tudom hogy ott jól elleszek apuval míg ti nem jöttök...sok sok év múlva!-emelte fel a mutatóujját és fenyegetően megrázta az orrom előtt.
-Nem akarom hogy elmenj.-suttogtam.
-Én sem akarok menni, hidd el ha választhatnék itt maradnék veletek..veled.
-Tudom.-magamhoz öleltem. Hosszú percekig egymás karjaiban szipogtunk mikor vakufénye szóródott ránk, egyszerre a fényirányába kaptunk a tekintettünk. Csak anya volt. Caroline felnevetett engem pedig elöntött a boldogság, olyan jó őt nevetni látni...kérlek istenem ne vedd el tőlem!-fohászkodtam magamban majd Care újra hozzám bújt anya pedig újra fényáradatban fürdetett minket. El sem tudom képzelni az életem nélküle, komolyan mintha azt kérnél hogy levegő nélkül éljek, lehetetlen. Anya szinte rám vetődése zökkentett ki a gondolataimból.-Mosolyogjatok!-fölénk emelte a kameráját majd kattintott. A képen három vigyorgó arc mutatta hogy minden rendben pedig jól tudjuk mind össze vegyünk törve, apró darabokra. Vidáman társalogtunk hármasban mikor belépett egy ápolónő és azt mondta itt van két látogató és egyesével beengedné őket ha lehet. Care rá bólintott majd megjelent az ajtóban Damien tenyérbe mászó arca aminek megpillantásakor automatikusan ökölbe szorult a kezem. A húgom az ellenkező irányba kapta ragyogó orcáját..rá pillantottam ő pedig lehunyt szemmel megrázta a fejét.
-Nem kíváncsi rád, haver!
-Beszélnem kell vele, a bűntudatom csak úgy mardos belül..
-Remélem szép lassan felemészt, Damien erre volt esélyed! Hosszú éveken át lett volna esélyed mindent megadni neki de neked egy olcsó kurva kellett, magadra vess!
-Damon, én tudom hogy elcsesztem. Hiba volt.-beljebb lépett én pedig lazán felakartam ugrani de Caroline megfogta a kezem és visszahúzott.
-De még mekkora hiba.-dörmögtem.
-Akkor vissza jöjjek ké..
-Soha.-vágtam közbe majd megszorítottam a húgom kezét. Damien lehajtott fejjel távozott a szobából. Csend telepedett a szobára miközben a másik látogató miatt aggódtunk...nagyon szurkoltam hogy az ajtón ne Rose dugja be a fejét.
-Bejöhetek?-kopogott a csukott ajtón egy számomra amúgy teljesen felismerhetetlen hang.
-Igen!!-vágta rá gondolkodás nélkül Care én pedig kérdő tekintettel kaptam a fejem az ajtó felé. Joseph lépett be rajta.
-Sziasztok.
-Szia.-sóhajtotta a húgom majd egy őszinte mosoly ült ki arcára.
-Fiam! Gyere le velem, igyunk egy kávét.-némán bólintottam majd otthagytuk őket.
-És akkor vissza Carolinehoz.-
-Örülök hogy itt vagy.-nyögtem elgyengülve.
-Én is...én is.-a kezébe vette a kezem majd közelebb húzódott és ajkát ajkamra nyomta.
-Nagyon megnehezíted.-duruzsolom a csókba.
-Veled akarok lenni.
-Én is ezt érzem, de pár nap és én a koporsómban leszek.
-Ebbe bele se kezdj!
-Ígérj meg nekem valamit.-fogva tartottam a tekintettét.
-Akármit.
-Ott leszel a temetésemen és hozol nekem egy szép csokor fehér rózsát!-könny szökött  a szemembe.
-Megígérem.-nyögte érzelemmentes hanggal majd magához ölelt. A karjaiban megnyugvásra leltem, de ez valamiért mégsem ért fel a családom öleléséhez...ez más volt, nagyon más.-Olyan hülye vagyok.
-Már miért lennél az?-suttogom a fülébe.
-Mert így nehezebb lesz a búcsú, fájdalmasabb és kibírhatatlanabb.
-Magadnak csinálod, Joseph.-eltávolodtam tőle hogy a szemébe nézhessek.-Ha van eszed még most elmész..felállsz és végleg kisétálsz azon az ajtón.-a homlokának döntöttem az én homlokom.
-Szeretlek.-böki oda lazán én pedig hatalmasat sóhajtok és befogom a száját az enyémmel.
-Menj.-elengedtem majd lehajtottam a fejem.
-A mennyben találkozunk te csoda.-felelte szaggatottan majd kitépett az ajtón. Tudtam hogy most látom őt talán utoljára és épp elkapott a zokoghatnék de az ajtó szinte kiszakadt a helyéről.
-Na mi van nyafka hercegnő.-ugrott mellém Sam nevetve majd szorosan magához ölelt.
-Sammy!-suttogom a fülébe.-Titeket is lehet látni erre?-kérdeztem nevetve majd Dean letépte rólam Samet és helyet cserélt vele.
-Néha!
-Damon hívott fel az előbb.-javította ki Deant.
-Szóval ő felhívott és ti rögtön jöttetek is?
-Hát necces volt kiugrani az iskola kerítésén de igen!
-Ti idióták.-nevettem.
-Mégis csak a húgocskánkról van szó.-Ott volt mindenki aki számított nekem. Körbe ülték az ágyamat majd régit történetekkel bombáztak, de szinte nem is figyeltem rájuk...lefoglalt hogy vissza idézzem magamban a jó emlékeimet amiket velük éltem át..istenem de hiányozni fognak. Haloványan megráztam a fejem hogy vissza rázódjak a valóvilágba...de mintha itt minden rózsás lenne!?  Újra szúrni kezdett a mellkasom majd csillapíthatatlan köhögés tört rám. A tenyerem a szám elé szorítottam majd mikor enyhült és apró bukdácsolások maradtak csak elemeltem onnan a kezem amiből folyt a vér. Miután felnéztem mindenki szemében könny ült így inkább elfordultak.
-Jól vagyok!-hazudtam mosolyogva.
14 nap és tényleg vigyázhatsz rám, apa!!

10.-Hirtelen rosszullét

Egyre gyengébbnek érzem magam. Napok óta szúrófájdalom tör rám amikor levegőt veszek, a mellkasom szétrepedt ilyenkor de nem törődöm vele, eszem a gyógyszereim és ennyi! Damy azóta sem nagyon nyugodott meg, folyamatosan a rákkal kapcsolatos oldalakon böngész és keresi a lehetőségeket, nem mintha nekem lenne de ő keresi megállíthatatlanul. Damien azóta hívogat amióta meglátta szeretett autóját. Keres hogy megbocsájtást nyerten de sajnos hiába ezt sosem fogom neki elnézni! Játszott velem és összefeküdt a legjobb barátnőmmel aki amúgy ekkor Damon barátnője volt. Gusztustalan. Felfordul a nyomrom ha erre gondolok. A gondolatmentenem a telefonom rezgése törte meg. Fújtatva nyúltam érte..'Beszélnünk kell!' ki más lenne? Persze hogy Damien. Épp ahogy elolvastam az üzenetet már hívott is. Eltétováztam hogy fel-e vegyem, de végül beleszóltam hisz így talán megnyugszik és békén hagy.-Damien!-szóltam bele hozzám képest agresszívan.
-Nem tudnánk találkozni igaz?
-Eltaláltad!
-Kérlek!
-Nem! Mond miről akarsz nekem beszélni?
-Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Nagyon sajnálom.-makogott a vonal túlsó végén.
-Otthon vagy igaz?-hümmögött válaszként.-Remek, menj ki a konyhába.
-Itt vagyok.-a hangját kíváncsiság uralta.
-Fogj meg egy tányért..
-Itt van a kezemben.
-Tételezzük fel hogy az a szívem, rendben? Most baszd földhöz!-utasítottam majd hallottam ahogy tányért ripityára tört.-Jó, most kért tőle bocsánatot!!
-Bocsánat.-nyögte furcsállóan.
-Egyben van? Olyan mint régen?
-Nem.
-Na látod ezt itt sem működik.-lecsaptam a telefont majd falhoz vágtam. A földre csuklottam és zokogni kezdtem. Hogy miért fogalmam sincs, de jól esett. Talán most jön ki a sok felgyülemlett fájdalom. A fájdalom amit Damien tett és az a fájdalom hogy meghalok.
-Baj van?-kopogott Damon.
-Minden rendben!
-Ne hazudj.-be lépett majd leguggolt mellém.
-Nem bírom..-zokogva hozzá bújtam. Nem eresztettem. Csak bújtam hozzá, egyre szorosabban. Sírtam de már nem csak a lelki fájdalomtól. A mellkasom..kegyetlenül fáj. Fulladozni kezdtem, Damon pedig kétségbeesetten felkapott és lefutott velem a lépcsőn.-ANYA!-ordította. Ott vergődtem a bátyám kezei közt. Nagy nehezen egyenlítettem a lélegzetvételen hogy ne a testvérem kezében haljak meg, nem akarok neki életre szóló sebet okozni.-Tartsd ki! Harcos vagy.-suttogta sírva Damon. Hozzá bújtam de a mellkasom továbbra is fájt.
-Vigyük el a kórházba, a mentősök ezer év mire ide érnek!-futott a kocsikulcsért.
-Tartsd ki, itt maradsz..velünk maradsz. Szükségem van rád.-zokogva lépett a kocsi mellé.
-Tedd a hátsó ülésre..fektesd el úgy egyenletesen tud levegőt venni.-Damon óvatosan lefektetett majd előre mászott.
-Indítsd már a kocsit!-kiabált anyára ki összerezzent majd gázt adott és száguldva indult neki az útnak. A kórházig vezető útat óráknak számoltam. Csak vergőtem ott a levegő hiánytól mikor az autó megállt alattam...de nem csak a kocsi állt meg. A szívverésem is.
-Damon szemszög.-
-Ne, ne, ne, ne!!!- letettem az aszfaltra a csöpp húgomat majd az idegtől kiabálva szóltam anyának hogy hívjon ki egy orvost.-Szeretlek.-suttogtam s neki álltam a szívmasszázsnak. Mindent úgy csináltan ahogy azt megtanultam az elsősegély vizsgán bár itt nagyobb volt a nyomás és nem csak azért mert előemberen végeztem újraélesztést hanem mert az az ember az én testvérem, az én egyetlen húgom.
-Gyere vissza!!-kiabáltam majd rágyorsítottam. Az emberek körénk gyűltek akik között mentősök tömkelege is állt.-Nyafi..-sugtam mire két kart akart felém nyúlni.
-Hagyja abba, vége, feladta.
-NEM! Ő HARCOS..-újra belekezdtem erősebben, gyorsabban.-AKI SOSEM ADJA FEL. ERŐS!-egy utolsót nyomtam rajta...s sötétbe borult minden.

9.-Igazság ide vagy oda

-Na most komolyan!-fordult felém kíváncsian a testvérem.-Addig nem indulok el!
-Akkor indítom én ezt az ősrégi szar traga..
-Shh!!-szakított félbe Damon.
-Indulhatnánk végre?
-Amint elmondod miért ül ez a boldogság az arcodon.-karba tette kezét mint egy hisztis kölyök.
-Damon, felnőtt ember vagyunk nem viselkedhetnénk úgy, igaz?
-Nem bizony.
-A barátnőm akarsz lenni?-kacagtam.
-Bármi leszek, amit csak szeretnél.-talán kicsit elérzékenyültem ezen az egészen mert csak mosolyogva bámultam a bátyámra.-Szóval mi történt?
-Hát izé..-eszembe jutottak azok a hosszú percek Josephel így elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, sóhajtottam egy nagyot és kertelés nélkül kinyögtem.-Lefeküdtem Josephel.
-Méltó volt ő az elsőnek?
-Maximálisan.-mosolyogtam a mellettem ülő pedig csak jót kacagott rajtam s gázt adott a kocsinak. Az út nagy része csendben telt el bár alapzajként a zene hallatta magát. Halkan dudorászni kezdtem kifelé bámulva. Bárhova nézek eszembe jut pár kép vagy mozzanat amitől újra a fellegekben érzem magam még így is hogy pár nap és a testem a föld alatt hever majd. Eldöntöttem hogy összeszedek mindent olyan dolgot amit át vagy megakartam élni valaha és megpróbálom teljesíteni hisz nem akarok úgy elmenni innen hogy csak léteztem de nem éltem.-Damy.-hirtelen felé kaptam a fejem.-Bemehetnénk abba a boltba ahova te jársz a hülye haverjaiddal?-vigyorogtam.
-Sammy és Dean nem hülyék!-vette védelme alá a kerge barátait.-De minek mennél te oda? Az nem ilyen nyafi lányoknak való.
-Ha Dean és Sam nem hülyék akkor biza én sem vagyok nyafi lány. 
-De még mindig nem kaptam választ, miért mennél te oda?
-Venni akarok pár dolgot.
-Tetkó és piercing nincs a dolgok között, remélem!-szúrós tekintettel bámult rám.
-Fölösleges lenne azért pénzt ki dobni.-mosolyogtam.
-Ne kezd ezt kérlek szépen..-idegesen dobolni kezdett a kormányon én pedig jobbnak találtam befogni, de akkor is igazam van! Miért dobnék ki pénzt azért hogy felvarrjanak valamit rám mikor úgy így a síromban fekszem napokon belül? És oké, megértem Damon én sem szeretném ezt hallani ha ez fordított esetben történne. Újra a mellettem elsuhanó fákat, autókat és az embereket kezdtem el bámulni míg le nem állt a motor.-Akkor vásárolgassunk!-összecsapta tenyereit majd mintha áramot akarna generálni kétszer háromszor összedörzsölte őket. Kipattantunk a kocsiból és beléptünk Damon kedvenc boltjába a Dark Holeba. Ebben mindent meg lehet találni amire csak szükséged lehet. Vannak itt tetoválóművészek, piercingesek de ha ez nem lenne elég lehet itt venni mindenféle démon időzős könyveket és tárgyakat. A falakon vörössel festett pentagrammák díszelegtek.
-Black!-kiáltotta el magát Dean Winchester miután meglátta a Damont. Dean egy tipikus bunkó paraszt de ennek ellenére szeretem..mintha ő is a bátyám lenne.-Ohh nyafi hercegnő, itt?-vigyorgott.
-Kussolj már.-nevetve megöleltem.
-Ahjj Dean olyan érzéketlen vagy vele..-lépett ki a tetkós boxból Sam.-lehet eltévedt.-ezen mindenki felnevetett, igen még én is pedig engem kritizálnak.
-Már tudtam mi hiányzik a napjaimból...Sammy és Deany Winchester beszólásai.-mosolyogtam majd Samet is jó szorosan megöleltem, a harmadik bátyám. Kész család.
-Valljuk be nem a beszólásaim hiányoztak.-nevetett mire a vállába bokszoltam és ott is hagytam őket. Egészen hátra mentem, hogy megtaláljam végre amire szükségem van. Magamban ördögi kacaj hallatott mikor megláttam ami kell nekem. Elméláztam egy darabig melyik szín lenne a megfelelő. Végül egy pink és egy fekete színű graffiti sprayt emeltem le a polcról. Ha már itt jártam körbe néztem, jobban hisz talán utoljára vagyok itt.-Hasonlítasz Damonre.-mosolygott rám a magas, kopasz és kigyúrt eladósrác.
-A vér kötelez.-mosolyogtam mire a boltban valahányan felnevettek. Kifizettem a kis szerzeményeim amire a három fiú kérdőn bámult miután a kocsi felé sétáltunk.
-Nyafka elmondod vége miért van neked szükséged graffitire?-kérdezte Sam majd kivette a kezemből az egyiket és rázogatni kezdte.
-Tudod van egy egyenlítésem valakinek és gondoltam hogy mielőtt..-Damon krákogott egy nagyot.-szóval mielőtt haza megyek elintézem.-mosolyogtam. El is felejtettem..nem mondtam még el nekik mi is fog történni. Plusz feladat a nyakamba, juhéj!
-Szóval valami köcsög összetörte a szíved.-helyesbített Dean majd a vállamra tette a kezét.-Szólj mert én is szívesen eltörném bármijét.
-Már Damon elgyapálta. 
-Haver..-hurrogták le rögtön.-Komolyan nem szóltál!?
-Üljetek már be és menjünk egyenlíteni.-kacagva beültünk a kocsiba. Damon talán már tudta mire készülök mert gondolkodás nélkül indult meg az úton. Szokásommá vált az ablakon csodálkozva kifelé bámulni, nem mintha nem ismerném Levelycityt..de néha tényleg tátott szájjal bámulok kifelé. 
-És tényleg jó csaj.-kapta a fejét a járdán álló lány felé Deany én pedig szem forgatva váltottam a bátyám méregdrága beépített hifijén, hátha valami jó számra akadok. Váltogattam egy darabig mire mindhárom fiú felordított hogy ne hogy elmerjem nyomni mert olyan dolgok fognak történni amit megemlegetek. Lassan elvettem a kezem onnan és vártam a zenét. Egy rock-pop keverék volt, nem is rossz...sőt..tetszik.
-Kié ez a ház?-kérdezte Sammy mikor megálltunk egy hatalmas vöröses barnás ház előtt.
-A köcsögé.-nevettem majd felráztam a graffitit és a felhajtó felé sétáltam. Elmosolyodtam majd elkezdtem átfesteni az autó mélykék színét pinkre. Fogalmam sincs honnan jött-e ötlet de jobban éreztem magam minden csík után amit Damien autójára fújam. Tudom hogy ez a mindene.
-Mennyire lesz kiakadva a srác?-nevetett Dean.
-Talán dühős lesz de megérdemli, higgyétek el ezzel jobban is járt.-válaszolt Damon.-Elmosolyodtam majd elővettem a feketét és a motorháztetőre írtam hogy 'Csókol, Caroline.'
-Indulhatunk?-nevettem.
-Nem tennék érdekesebbé?-vigyorgott Dean.-Szálljatok be.-senki sem ellenkezdett, mindenki bepattant a kocsiba.-add a telefonod Care!-félve átnyújtottam.-Hogy is hívják a köcsögöt?
-Damien.-felelte Damon. Dean kikereste a számot majd felhívta és beleszólt kedvesen aranyosan hogy jöjjön le a háza elé s letette.
-Ezt videóra kell venni.-nevetve elővette a telóját Sammy és videózni kezdett. Damien kilépett a házból de mikor meglátta szeretett autóját szinte lángolt a dühtől. A száját csak a bassza meg, bassza meg! kijelentés hagyta el..a kocsihoz futott alaposan végig mérte még mindig ideges tekintettel de mikor meglátta a motorháztetőt mintha enyhén lenyugodott volna hisz csak nézte míg végül le nem hajtotta fejét. Hatalmasat nevettünk a kocsiban amit Damon már rég beindított.
-Ez kegyetlen jó volt.-pacsizott le velem Damon, nem mosolyogtam csak kérlelően néztem rá, egy darabig ő is csak nézett míg végül bólintott.
-Srácok..-hátra fordultam a két fiúhoz akik érdeklődve bámultak.-El kell mondanom valamit.-elhúztam a számat majd vettem egy mély levegőt.-Nem akarok kertelni szóval csak kimondom..igazából úgy érzem jogotok van hogy tudjátok mert gyakorlatilag a testvéreimként tekintek rátok, végül is mellettetek nőttem fel..-félve Damonre pillantottam aki idegesen az utat pásztázta s dobolt a kormányon.-Rákos vagyok.
-A rák gyógyítható..-szólt Dean.
-Igen, de nem az enyém.-mosolyogtam.-16 napom maradt hátra fiúk. A kocsiban megfagyott a levegő. Dean és Sam csak ültek és meredten bámultak rám.-De ez rendben van.-mosolyogtam.
-Már hogy lenne rendben?-fordult felém Damon majd megállt a kocsival a ház előtt.
-Damy, ha egyszer ennyit kaptam ennyit kaptam, ezzel kell boldogulnom!
-Ez akkor sem igazságos! Rohadtul nem az.
-Az élet nem az igazságról híres. Sosem volt arról híres, és sosem lesz!
16 nap és látlak, apa!
16 nap és látlak, apa!