18.-Fejben ördög

-Most már nyugodj meg.-simította végig utoljára a hajam teljes hosszát a még akkor karjaiba tartó Damon.

-Nem írhat nekem ilyet!-fújtatva kiszakadtam a bátyám öleléséből és a cipőmért siettem.

-Most meg hova mész?

-A vidámparkba. Szerinted?

-Oda mész és?-kérdezte karba tett kézzel.

-És szájba verem.-felvontam a szemöldököm majd a dzsekim leakasztva a fogasról kiléptem a házból. Nem igazán gondoltam át ezt az egészet, mentem mert így éreztem jónak. Minden lépésnél kezdtem meggyőződni arról hogy talán mégsem lesz ez az év legjobb ötlete de mire megfordultam volna azon kaptam magam hogy az házuk ajtajában állok. Ha már itt vagyok!-futott át az agyamon majd bekopogtam. A szívem a torkomban dobogott a pulzusom pedig az egekbe szökött, de hátrálni sem tudtam mert a lábam az ajtó előtti lábtörlőbe gyökerezett. Maradásra akar bírni a köcsög. A levélre kandikált a tekintettem ami észt vesztve szorongattam mikor megláttam ahogy az ajtó kinyílik. Esküszöm a fejemben úgy játszódott le mintha csak le lenne lassítva. Lassan felemeltem a tekintettem az akkor már az ajtóban álló férfire aki kikerekedett szemmel bámul rám majd végig fürkész a szemével ami aztán megállapodik a levelén.

-Szia Caroline.

-Damien.-köptem oda hűvösen majd a vállának ütközve beléptem mellette.

-Szia Caroline, örülök hogy látlak.

-Én is örülök.-motyogtam az anyukájának aki aztán biztatóan elmosolyodott, de nem viszonoztam csak felbaktattam Damien szobájába. Belépve megcsapott a rég nem érzett illat, teljesen lesokkolva álltam a szoba közepén ami akkora változáson ment keresztül hogy alig ismertem rá. Az eddigi pirosas falak most halványkék színben pompáztak amihez tökéletes passzoltak a hófehér bútorok és a falakon találomra elrendezett poszterek amiknek a közepén egy parafatábla foglalta helyét, amihez közelebb lépve megpillantottam a régi életem. Tele volt közös képekkel, kívülről befelé mentek a képek. Tyler, Rose, Jeremy, Abby, Ashley, Damien és én. Mind ott voltunk. Az összes képünk. Az összes emlékünk. 'Az emlékek a fejemben az érzések a szívemben.' 

-Szóval?-kérdezte a karcos hangú férfi aki lassan leült az ágyára.

-Azért jöttem hogy...-kezdtem elpuhult, nyálas hangon. Légy már bátrabb. Ő csak Damien Fell!-mordult rám a fejemben élő ördög én pedig igen is adtam a szavára ugyan is akkor gondolván egyet közelebb léptem hozzá és lekevertem neki egyet. Damien csillogó szemekkel nézett rám, sütött az arcáról a megbánás és a sajnálat. De ide ez túl kevés lesz. Igaz? Az lesz, ugye? A szemembe bámuló Damien a karomért nyúlt és maga mellé húzott, lassan megnyalta az ajkait amiket aztán szóra nyitott.

-Utálsz? Megértem mert egy paraszt voltam. Sosem tudtam értékelni semmit amim volt és mikor elveszítem akkor jövök rá hogy egy idióta voltam mert eddig nem foglalkoztam vele és hagytam veszni. Egy kincset dobtam el, egy csiszolatlan gyémántot.

-Pedig megcsiszolhattál volna.-mondtam ki nagy nehezen a visszafojtott nevetés miatt, de mind hiába mert akkor Damien a szemembe nézett összevonta a szemöldökét és mindketten hatalmasat nevettünk.

-Jó hülye is voltam, megkellet volna csiszoljalak.

-Pedig még hagytam is volna.-kacagtam tovább.

-Sőt még élvezted is volna.

-Mi a fene van velem? Azért jöttem hogy leszedjem a fejed amiért darabokra cincáltad az életem de mivan itt nevettünk mint két idióta.-a tenyerembe temettem az arcom.-Miért nem tudok rád haragudni?-hallottam ahogy Damien vesz egy mély levegőt hogy beszélgessen.-Ne..ne ne.-befogtam a száját a mutatóujjammal.-Shh, nem kell elkezdeni sorolni!

-Pedig sorolni akarom.-morogta majd megnyalta az ujjam amit csak egy szemöldök felvonással járó komolyan? fejjel reagáltam le.-Szeretlek.-suttogta szemembe nézve én pedig abban a pillanatban hirtelen újra szétestem a bennem elszabaduló érzésektől. A ketrecembe zárt szerelem újra ott dobog az ereimben. Damien egy szavával élesztette újjá a bennem meghalt pillangókat amik már vadul csapkodva zajongtak a gyomromban. Ahogy újra a fiú vágytól izzó szemeibe pillantottam rájöttem hogy sosem szerettem és sosem fogok mást szeretni, ő az akit magam mellé képzeltem akivel a jövőm terveztem. Szavak hiányában csak néztem őt, elakartam veszni azokban a zöldeskék szemekben. Elveszni a színkavalkádban hogy ott maradhassak és boldogságra lelhessek. Mintha az neked menne!-kacagott az ördögöm én pedig visszakérdeztem hisz mégis miért ne menne? Mert képtelen vagy megbocsátani, Caroline.-adott választ rögtön és igen, igaza volt. Rákos vagyok. Halálos beteg és képtelen vagyok úgy meghalni hogy ne gyötörje magát senki mert tudja úgy mentem el hogy utáltam? ELÉG!.-kiáltottam magamra majd visszatértem a valóságba ahol Damien ajkait harapdálva nézett én pedig megakartam bocsátani. Megakartam bocsátani neki, a világnak, a sorsnak és magamnak. Damien szeme lemászott az ajkamig aztán vissza a szememig, én pedig vettem a lapot. Megbocsátottam. 

17.-Levél

Fogalmam sincs mi lesz ez után. Először apa, aztán anya és végül én...csak egy összetört fiút hagyunk magunk után aki kifosztva érzi magát. Mintha csak az érzelmi bankját rabolták volna ki, olyan üresre hogy oda még a szél sem fúj be, szinte látom magam előtt ahogy áll a ház közepén és sír elakarja terelni a figyelmét de nem megy neki, mert bármerre megy követik az emlékek a fájdalom és a magány. Belép a konyhába ahol rázúdul az édesanyjával átélt főzőleckék, vesz egy mély levegőt majd kifut a lakásból de mindhiába, a felhajtón állnak a kocsik amiket oly sokszor bütykölt az édesapjával. A fejét fogva rohan el a kertbe ahol meg kell pillantania a szeretett húgával újra csinált előkertet amit az édesanyjuknak csinálnak újjá.-ELÉG.-kiáltja el magát majd térdre borul, egy darabig így sír tovább mikor hirtelen előkap egy fegyvert aminek a csövét az ajkai közé szorítja, kibiztosítja és sóhajtva meghúzza a ravaszt.-Damon.-nyögöm könnyező szemmel majd magam után vonva a kis palackom berontottam a bátyám szobájába és a karjaiba vetettem magam.

-Mivan veled?-kacagva visszaölelt.

-Semmi...semmi.-suttogtam mélyen beszívva a biztonságot rejtő férfi illatát. Ez az amit sosem felejtek el, ezt a vad és tömény férfi illatot. Az ő illatát. Az egyetlen bátyám illatát.

-Aludtál és rosszat álmodtál vagy..?

-Nem történt semmi, egyszerűen itt jobb.-szorosabban ölelem.

-Oké, akkor mit szóltál robothúgi ha lemennénk csinálnál popcorn és befeküdnénk a tv elé? Mint régen?

-De semmi dráma!-emeltem fel a mutatóujjam amit aztán Damon játékosan elkapott lekényszerítette a testem mellé, egy puszit nyomott az arcomra majd elsuhant mellettem.-KOMOLYAN MONDTAM!-dobtam utána a szavakat akár a szennyest majd a szemem forgatva utána kecmeregtem. Míg Damon a filmek között kutatott én betettem a mikróba egy sós pattogatott kukorica csomagot és vártam, szinte megkövülve álltam a mikró mellett a hülye mániám miatt, valamiért imádtam hallgatni ahogy felhevül a kis kukorica szem és végül feladva magát pattan egyet.

-Oda fog égni ha megvárod mire mindegyik kipattog, hercegnő.-kiáltott Damon.-És megvan a film!

-Na mit nézünk?-morogtam miután egy tálba öntöttem a fehér gubacsokat.

-Titanic!-vigyorgott az én arcom pedig átváltott amolyan ezt te sem gondoltad komolyan stílusba.

-Na jó nem, gondoltam belekezdhetnénk egy sorozatba végre.-igen régen elterveztük már hogy belenézünk egy sorozatba csak valami mindig közben jött. Ez általában a halál volt.-A választék a következő. Walking Dead...Pretty Little Lirsa..

-Liars.-javítottam ki mire ő csak vállat vont.

-Úgysem azt nézzük, elég gázosan hangzik.

-Pedig jó sorozat.-mosolyogtam miután feltörtek bennem a Rosessal átélt emlékeim. Olyan sokszor néztük. Együtt. Boldogan. Nevetve. Sírva.

-Akkor melyik lesz?-zökkentett ki a gondoltaimból Damon mély hangja.

-Bates motel.

-Az jó lesz!-vágtam rá gyorsan. Teljesen elmerültünk a sorozatban, magával ragadt minket a történet és az hogy végre együtt csináltunk valamit és nem, nem csak az hogy hatszor töltöttük újra a popcornos tálat! Már a második évad végénél járva Damon kikapcsolta hogy hadd izguljunk a holnap miatt, hogy legyen miért várni a holnapot. Damon egy ideig még vergődött a kanapén aztán rám pillantott. A tekintette komoly volt. Bajt észleltem.-Mond. Kérdezd.

-Inkább mutatnék valamit.-elővett egy levelet amit aztán a kezembe kényszerített.

-Mi ez?

-Reggel találtam a postaládában, neked szól.

-Kitől jött?-lehajtottam a fejem félve a választól.

-Damien Fell.

-Égesd el!-vágtam rá rögtön.

-Elcseszte és szerintem ezt ő is tudja, legalább olvasd el.

-Ha jól emlékszem te verted meg és most a védelmére kelsz?

-Nem kelek senki védelmére Caroline, és jól tudod ha oldalt kéne választanom akkor is téged választanálak ha te lennél a hibás. De ez más.-morogta mire kitéptem a kezéből a levelet és felnyitottam. Amint feltéptem a boríték lezárt részét megcsapott az az illat. Az ő illata. Vettem egy mély levegőt hogy visszanyeljem a könnyeim és neki estem a soroknak.

Care!

Gondoltam talán el sem olvasod ezt az idióta papírfecnit, de akkor beugrott hogy Caroline kibaszott Blackről beszélünk. Sosem tenné meg ezt. Hogy miért érzem magam 1970-ben és írok levelet ahelyett hogy dobnék egy novellát és pár hangulat jelent a facen? Mert ez személyesebb és közelibb. Így közelebb érzem magam hozzád. Nem akarsz látni engem, oké megértem de ne tilts meg hogy szeresselek Caroline, és ezt nem mint egy barát vagy egy legjobb barát írom de persze igen, barátok vagyunk amióta világ a világ...de Care nekem mindig is te voltál és te leszel az a nő! Az egyetlen aki kell, aki miatt átúszom az óceán, levadászom a levadászhatatlant akiért megölöm a halhatatlant. Nyálas? De még mennyire. De tudod vannak napok amik beleégtek az agyamba és nyáladzásra késztetnek. Melyek ezek a napok? Mikor megismertelek, mikor először megöleltelek, mikor először megpusziltalak, megfogtam a kezed és mikor először megcsókoltalak. Az emlékek mind a fejemben az érzések mind a szívemben! Fogalmam sincs látlak-e még de tudnod kell hogy megmentettél engem, miattad lettem az aki és ezt sosem felejtem el, Care. Sok szeretettel és szerelemmel, a te egyetlen Damiened.-patakokban folyó könnyekkel bámultam a papírt ami még mindig árasztotta magából a levél író srác, káprázatos illatát.

-Jól vagy?-bökött a vállamba Damon.

-Nem, nem vagyok jól!-suttogom beismerve az érzéseim. A bátyám széttárta a védelem és a biztonság kapuit amibe úgy bújtam bele mint egy megzavarodott kölyök kutya a gazdája karjaiba.

-Minden rendbe jön, hercegnőm.-duruzsolta majd jobban szorított. Sokkal jobban.

Kötve hiszem Damon, nyolc nap és vége. Elmegyek.

16.-Összedőlt álmok.

Nyögdécselve nyitottam ki kék íriszeim mikor is beugrott hol és kivel vagyok.

-Jó estét.-vigyorgott Joseph.-Nem volt szívem fel kelteni téged, olyan édesen szuszogtál.-motyogja elvörösödve.-Jobbnak találtam inkább nézni a remegő ajkaid és szempilláid.-Az én arcom is lángokba borult így most én találtam jobbnak elfordulni tőle hogy ne lássa mennyire hatással van rám. Jobban hozzá bújtam majd a fejem nyakhajlába temettem. Joseph karjai újra átfonták a derekam és csak húzott és húzott, megszűnt köztünk minden centiméter akkor nem volt Joseph és Caroline, akkor két ember volt egy, összeolvadtunk.-Care.-morogja a fülembe.-Szeretném ha..hogy..szóval hogy elmenj kemoterápiára.

-Fölösleges.

-Vagy csak nem akarsz menni.-böki oda a hangjában enyhe gúnnyal. Kibontakoztam jóleső öleléséből majd olyan ezt most nem gondolhatod komolyan fejjel bámultam rá.-Ha akartál volna...még az elején elkezdhetted volna.

-Nem hiszem el amit hallok, Joseph..szerinted ha érne valamit nem csináltam volna végig? Azt gondolod hogy én örömöm lelem abban hogy itt hagyom a családom? Vagy abban hogy minden éjjel hallhatom azt ahogy a bátyám a szobájában szipog és üti a falat?-a hangszintem talán hangosabb volt a kelleténél.-Hülye barom.-felugrottam az ágyról majd bezárkóztam a fürdőbe.

-Sajnálom Care..é-én csak nem akarom hogy meghalj..olyan nehéz ezt megérteni?

-Mi folyik idefent?-hallottam meg Damon hangját ami mint mindig most is zene volt a füleimnek, kicsaptam a fürdő ajtaját majd a bátyám karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzá bújtam, mert senki karjában nem érezem EZT a biztonságot.-Mi történt?-suttogja a fülembe de én válaszadás helyett inkább a néma vagyok és próbálok nem sírni dolgot kezdtem el.-Joseph?

-Sajnálom.-veti oda félvállról majd elhagyja a szobát.

-Hercegnőm..-suttogja aggódva amin már akaratlanul, elsírtam magam. Nem akarom itt hagyni.-El kell mondanom valami igen fájdalmas dolgot.-morogja mire eltávolodom tőle hogy a könnyektől csillogó szemeibe nézhessek.

-Mi történt?

-Anya..í-írt egy levelet.-a kezembe akarja nyomi de visszatoltam a kézfejét, utalva ezzel arra hogy olvassa fel ő, nincs erőm hozzá.-Rendben.-vesz egy mély levegőt majd a soroknak esik.-Édeseim, tudom önző lépés ez a részemről..de nekem ez nem megy. Kétlem hogy jó anya lehetnék így hisz a férjem, a ti szerető apátok elment..és most te Caroline...te haldokolsz és nekem ezt nincs szívem végig nézni. Fiam, édes drága kisfiam.-Damon visszanyeli könnyeit majd folytatja.-Tudom ez után úgy fogsz rám gondolni mint egy idegenre, de nem élhetek így melletted, nem nevelgethetem tovább csak a fiam úgy hogy nincs mellette a kis szőke hajas babám és ennek fejébe még egy érzelmi roncs lennék aki piába vagy legrosszabb esetben drogokba menekül hogy ne érezze az elfojthatatlan fájdalmat. Most nagyon figyeljetek ide rám, ti vagytok a reményem a túloldalon itt várunk rátok az apátokkal. Büszke vagyok mindkettőkre. A világ legerősebb és legérzelmesebb ölelésével búcsúzik a szerető édesanyátok.-Zokogva borulok bele újra Damon karjaiba aki hasonló érzésekkel a szívében ölel vissza.

-Mit csinált magával?

-Emlékszel mikor elmentem neked a ny-nyugtatókért? Kint hagytam az asztalon...de reggelre egy szem sem volt benne.-szipogja.-Bementem anyához hogy megkérdezzem mi történt vele...de késő volt.-állát a fejem búbjára nyomja, úgy sír tovább.

-Sajnálom.-makogom majd jobban öleltem a bátyám.

-Mégis mit?-most ő tol el magától hogy a szemembe nézhessen.

-Hogy...meghalok és itt hagylak, egyedül.

-Veled megyek.

-Nem jöhetsz!

-Megtiltod?-haloványan elmosolyodik.

-Damon, ígérd meg hogy nem..hogy nem lépsz ki az életből.

-Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani.-sóhajtva beletörődtem, de ettől eltekintve még mindig nem tetszett a dolog. Damon egy hosszú puszit nyomott az arcomra majd magamra hagyott. Hirtelen minden összeomlott, minden apró tégla a lábaimnál hevert miközben a fejemben egy mondat visszahangzott..Napok, napok vannak hátra..és bármennyire is nehéz kimondani, húsz napnál nem igen jósolom tovább...-Sóhajtva leborultam az ágyamra hogy kisírhassam magam. Mindig is hatalmas családról álmodoztam, egy kislányról és egy kisfiúról akiknek az édesapjuk, Damien Fell. Sokszor gondoltam hogy majd eljátszadoznak Damon gyermekeivel mi pedig a még mindig boldog nagyszülőkkel együtt, mosolyogva bámuljuk őket egészen addig amíg meg nem jelennek a Winchesterek és be nem eresztik a saját rosszcsontjaikat, akiket ugyan úgy szeretek majd mint az enyéimet vagy Damonét. 

15.-Doktor úr!

-Fel keltél csipkerózsika?-mosolygott le rám Dean akinek a karjaiban feküdtem, de mivel válaszadásra képtelen voltam, morogtam valamit és felsétáltam a fürdőbe. Amint beléptem és magamra zártam az ajtót lecsúsztam a földre és zokogtam, a könnyeim egymást követve folytak le az arcomon. A fejembe hirtelen hasított bele a fájdalom ami aztán átjárta az egész testem és végül megállapodott a tüdőmön.-Nem fáj, nem halok meg. Erős vagyok.-suttogtam miközben feltápászkodtam a mosdókagylóba kapaszkodva, miután sikerült kiegyenesednem megálltam a tükör előtt, vettem egy mély levegőt amit aztán szakadozva fújtam  ki. De legalább sikerült kifújnom. Lehunytam a szemem és levettem magamról az oxigénpalackba vezetett gumicsövet hogy letudjam vetni a ruháim és lezuhanyozhassak, mikor észbe kaptam már meztelenül álltam a tükör előtt de ez csak fokozta bennem a fájdalmat és az önutálatot amivel együtt élek. Csak néztem a képmásom és gondolkoztam hogy miért jutottam idáig? A csontjaim átszúrják a bőröm, bárhova nézek magamon látok egy-egy csontot ami kirajzolódik a bőröm alól és meg kell mondjam, hátborzongató látvány. Sóhajtva, könnytől áztatott arccal beléptem a zuhanyzókabinba és hagytam hogy a forró víz végig folyón apró testemen és ahogy leér rólam, le mossa a fájdalmat és végül eltűnjön a lefolyóba.

Mikor testileg és képletesen lelkileg is sikerült megtisztulnom egyszerűen letöröltem magamról a vízcseppeket és mikor testem újra száraz volt felöltöztem. A gondoltaim mindenfelé jártak, de egyik sem csalt mosolyt az arcomba, lassan a szobámba sétáltam mikor már a koporsóm színéről filóztam mikor megláttam a tavaly születésnapomra kapott ajándékom. Damontől kaptam. Egy kollázs, a közös képeinkkel, komolyan az összes rajta volt. A legelső közös fotónk is ott szerepelt, mikor anyuék haza hoztak a kórházból és a bátyám először a karjaiba vett, ott volt az összes nyaralós, szülinapos, karácsonyos és a sok általunk készített kép de hogy jobban fokozza az érzelmi értékét a kép középpontján az apa halála előtti közös képünk állt amin egy mosolygó boldog házaspár állt a négy ördögfiókával mögöttük, mindig boldoggá tett  hogy láttam hogy anyáék is sajátjukként szerették Dean és Samet. A tökéletes család.-Apa..-suttogtam mosolyogva, könnyező szemmel.

-Caroline...látogatód jött!-harsogta Damon én pedig gyorsan letöröltem a könnyeim és leindultam a nappaliba hogy megnézzem megint melyik idióta nem hagy békén élni. Lehajtott fejjel sétáltam oda majd mikor felhajtottam a fejem egyszerűen elmosolyodtam, pedig tudtam hogy ez nem jó ötlet.

-Hello Caroline.-viszonozta mosolyom mire karjára fogtam és magam után vontam az emeletre, egyenest be a szobámba.

-Nagyon örülök hogy itt vagy..de még mindig nem tartom jó ötletnek.

-Nem mindegy hogy egész nap rád gondolok vagy melletted vagyok? Így is úgy is fájni fog hogy..szóval melletted akarok maradni.-felelte visszafojtott lélegzettel.

-Egy élesített bombának érzem magam, és csökkentenem kell az azoknak az embereknek a számát akinek ez az egész fájhat. 

-Bármit teszel, ellökhetsz magadtól attól függ még belefogok pusztulni ebbe az egészbe.-morogta majd magához húzott.-Nem kérem hogy most legyünk a világ legszerelmesebb emberei...egyszerűen csak hadd legyek melletted!

-Doktor úr.-motyogtam majd hagytam hogy hatalmas, izmos karjai átkarolják a derekam és magához öleljen. Az arcom a férfi illatos nyakhajlatába fúrtam és mohon lélegeztem hogy minél többször beszívhassam mámorító illatát. A férfi tolatni kezdett egészen addig míg el nem érte az ágyam és le nem feküdhetett rá úgy hogy közben én a mellkasán vergődöm.

-Nem fáj semmid?

-Jelenleg? Semmim.-lehunyt szemmel elmosolyodtam mikor is mézédes ajkakat éreztem mozogni az én az ajkaimon. Csodás volt ott feküdni, békésen összeforrva egy hosszú érzelmes csókba miközben körülöttem minden össze omlik de nem volt időm azzal törődni mert csak őt éreztem, őt minden mennyiségben! 

14.-Átlagos.

 A műtőasztalon feküdtem verejtéktől és a vértől szét ázott ruhában, az orvosok kiabálva sürögnek forognak körülettem és mindenféle számomra idegen szót morognak. A tüdőm a megszokottnál jobban fájt, azt kívántam bárcsak véget vethetnénk ennek de közel sem lett vége. Zokogva vergődtem a hideg asztalon mikor egy orvos szikével indult meg felém, egy másik orvos széttépte rajtam a pólóm majd az először említett doktor a melleim közé szúrta a szikét és egyenest lehúzva az alhasamig. Mély vágás utáni kegyetlen vérzést letörölte egy ápolónő és folytatták. A fájdalom nem enyhült amitől ide oda rázkódtam de ahelyett hogy fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót adtak volna inkább kikötöztek az asztalhoz és a műtét kezdett egy pornó jelenethez hasonlítani. Ketté húzták az előbb mélyen felszántott területet így belátást nyertek a mellkasom belsejébe ahol a szívem hevesen dobogott, a tüdőm pedig...fekete volt. Koromfekete. Mintha a világ eddig elszívott cigarettáit én szívtam volna el egyesegyedül. Ez lehet kicsit fájni fog.-nyöszörögte az arcomba az egyik orvos majd rá markolt a tüdőimre és egyszerűen kitépte onnan miközben a bordáimat ripityára törte.  

-Nyugi...nyugi! Csak rosszat álmodtál.-fogta könny áztatott arcom kezei közé Sam. A levegőt kapkodva néztem körbe a szobába ahol pedig engem bámult mindenki visszafojtott lélegzettel.

-Aludnod kellene már.-nyögte oda anya.

-Nem megy.

-Muszáj lesz.

-Nem tudok aludni, anya!

-Joseph..nem írt fel neked valami altatót?

-De azt hiszem felírt valamit, de nem váltottam ki összegyűrve a szobám valamelyik szerkényén van.-Damon sóhajtva felcsörtettet az emeltre majd pár perc múlva a kezében egy megtépázott papírral tért vissza.-De én nem akarom azokat beszedni.

-Aludnod kell úgyhogy hidd el, befogod szedni.-zárta le a vitát majd a dzsekijét magára véve lelépett. Félmosollyal néztem Damon után akinek ugyan a gondoskodása jól esik..de úgy érzem még mindig nem fogadja el az hogy meghalok és ez ellen nem tud mit tenni.

-Dean.-ráztam meg a fejem hogy a gondolataim köddé váljanak.-Mikor ma utána mentél..beszéltettek..rólam?

-Igen, és nem akarja elfogadni. Amint rátértem volna kontrázott.

-Mégis mivel?-kérdezte Sam.

-Először csak hogy én mit mondanék neked ha én halnék meg aztán pedig hogy mi lenne ha te halnál meg. Tiszta hülyeség.

-Kicsim, én megígérem neked hogy vigyázni fogok Damonre, nem fog butaságot csinálni.-mosolygott rám az édesanyám kinek szeméből folytak a könnyek. Elmosolyodtam majd magamhoz öleltem remegő testét, percekig csak szorítottuk egymást mikor megcsörrent anya telefonja amit vonakodva ugyan de felvett.-Persze értem, igen azonnal ott vagyok.-dörmögte a készülékbe.

-Baj van?

-Ja..nem csak egy.-magára öltötte kabátját.-egy régi lezáratlan ügy, sietek haza.-felkapta a mappáját majd az ajtóhoz igyekezett.-Sammy, Dean..úgy vigyázattok Carolinera mint a szemetek fényére mert tudom hol laktok.-fenyegetőzött majd ténylegesen lelépett. Éreztem ahogy kezd elárasztani a fekete köd és ezzel együtt éreztem ahogy húz lefelé Sam és Dean ne hagytál hogy magával ragadjon, bekapcsolták az egyik kedvenc zenémet és énekelni kezdtek amin aztán rengeteget nevettünk.

-Carry on my wayward sooooon.-énekelte tovább Sam atom magam hangon ami olyan volt mintha épp tökön rúgták volna.

-Srácok ez borzalmas volt.-nyögtem ki nevetve miközben a könnyeimet törölgettem.-De..-kezdtem volna bele a hálálkodásba mikor kopogtak.

-Nyitom.-morogta Dean majd kicsit lejeb véve a hangerőt ajtót nyitott.-Damien, te meg mit akarsz?

-Carolinennal akarok beszélni, gondolom itthon van úgy hogy ha meg tennéd.-mikor meghallottuk hogy Damien az automatikusan egymásra másztuk Sammel, meg kell tartani a jó szokásokat. Hunyorítva az ajtóhoz néztem ahol nem csak Damien bámult ránk kikerekedett szemmel, de Dean is.-Zavarok?

-Ohh Dami.-hirtelen kiszakadtam a csókból majd hagytam hogy Sam újra összekulcsolja az ujjainkat.

-A nyakamat rá hogy nem vagytok együtt!

-Figyelj Damien, én..számtalan esélyt adtam neked komolyan, többet mint kellett volna...esélyeket esélyekre pakoltam de te nem foglalkoztál ezzel gondolom tudtad ha az egyik ribancod kidob én majd adom az újabb esélyt nem igaz? Hát ez nem így működik, régen szerettelek...nagyon. De most már...rád nézek és ne sértődj meg de el kap a hányinger.

-Rose miatt?

-A nevére sem vagyok kíváncsi és ha most elmennél, végleg annak nagyon örülnék. 

-Sajnálom.-lehajtotta a fejét majd lassan kiballagott a házból az én szívem pedig újból száz darabra tört. Miért próbálom mindig azt mutatni mindenkinek hogy nem érdekel semmi? Hogy nem fáj amit Damien csinált? Hogy nem fáj hogy nincs mellettem? Főleg ebben a helyzetben..Utálom magam.

-Héjj, jól vagy?-ugrott mellém Dean.

-Persze, minden rendben.

-Akkor miért pityeregsz?-suttogta majd végig simította a hátam én pedig zokogva a karjaiba dőltem, nem bírom.-Damon mindjárt visszaér a gyógyszerekkel beszeded és alszol egy jót.

-Az jó lenne már.-feleltem félálomban, a szempilláim nehezek lettek így végül lecsukódtak.

11nap apa!

13.-Fogadd el!

Hazaérve Damon azonnal a nyakamba vetette magát és talán még el is sírta magát, nem tudtam hogy azért mert szinte lélegezni sem tudok vagy mert olyan boldog volt hogy láthatott, ugyan is mielőtt kimondhattam volna akár egy szót is Damon szorosabban ölelt úgy mint még soha, szinte érzem a fájdalmát, aggodalmát, szomorúságát. Szabályosan nekem fájt. 

-Sammy.-fordult öccse felé Dean.-Nem arról volt szó hogy ide jössz és együtt menjünk be Carehez? 

-De csak, hát félúton egymásba botlottunk.

-Te mit kerestél az utcán?

-Köszi Sammy.-nevettem majd magam után húzva a kis palackom aki a hátralévő életemben a legrelevánsabb társam lesz, leültem a kanapéra.-Figyeljetek, én tudom hogy szerettek és fontos vagyok nektek..de be kell látnotok a helyzetem nem a legbiztatóbb és én..én már nem látom az alagút végén lévő fényt, csak sötétséget ami lassan de biztosan elnyel és én nem akarok egy kórházban meghalni!!

-Igen szeretünk és ezért nem akarjuk ezt elfogadni, te sem a kórházban sem máshol nem fogsz meghalni, ilyen fiatalon? Képtelenség.-vágott vissza Damon.

-Két választásod van te idióta, vagy most feldolgozod hogy eltemetsz vagy pedig belebetegszel és követsz engem.

-Szóval azt kéred tőled hogy vállat vonva temesselek el?

-Ha csak nem fejlesztetted ki a rák ellenszerét akkor igen, ezt kérem.

-Akkor most figyelj rám azzal a két szép szemeddel Caroline. Gondold át a dolgot és fordíts helyzetünktől..mit tennél ha nekem lenne rákom és én kérnélek arra hogy fogadd el azt hogy egyik napról a másikra eltűnök és neked ez tétlenül, mosolyogva kell végig nézned. Megbírnád tenni?

-Tudod mit tennék?-felálltam majd elfordultam hogy ne lássák az arcomon legördülő hatalmas, könnyeket.-Leülnék szépen valahova messze mindenkitől ahol senki se zavar és átértékelném az eddigi életem amit melletted éltem, vissza gondolnék a karácsonyainkra, a szülinapjainkra a kirándulásokra vagy csak arra hogy feküdtünk a kanapén és bámultuk a dögunalmas tévét, de persze mikor valami olyan volt amit elnéztem volna te csesztetted a hajam és nem hagytál nyugodni...visszaemlékeznék arra mennyiszer szöktünk ki a kertbe és hogy milyen keménynek éreztük magunkat hogy míg anyáék békésen alszanak mi bekapcsoltuk a kerti locsolót és játszottunk miközben csak mosolyogtunk és nevettünk.-ebben a pillanatban már patakokban folytak a könnyeim és hiába töröltem le őket, egy újabb folyt végig az arcomon így már nem letagadva keserves könnyeim újra a kis családom felé fordultam akik szemében úgy szint könny ült.-Lehet hogy sosem adtam volna fel a reményt hogy velem maradj, de tudod..ha a helyzetemben lennél és tudnám mennyire fáj a tüdőd minden levegővételtél arra gondolnék hogy a legboldogabbá teszem az utolsó heteidet mert az én létezésem és a makacsságom hogy jól legyél nem segít rajtad, bármit teszek meghalsz.-lehunytam a szemem majd vettem egy jó mély levegőt, de ahogy a tüdőm megtelt a friss oxigénnel mintha tűvel telt volna. Fájt. Pokolian.-Meghalsz és én semmit sem tudok tenni ahogy senki más sem, ez az élet rendje, születtünk, élünk és meghalunk de azt hogy ki mikor azt nem tudjuk befolyásolni.-A szobára igéző csend telepedett, mindenki csak kikerekedett könnyes szemmel bámult rám.

-Oké mond hogy makacs vagyok, bizakodó egy idióta de ne kérd tőlem hogy mondjak le rólad.

-Apát hogy sikerült olyan gyorsan elengedned?-kérdeztem suttogva.

-Rád gondoltam és..anyára, apa elment nekem kellett összetartani és összeszedni titeket hogy ne roskadjatok magatokba és hogy tartsam bennetek a lelket. Nekem sem volt könnyű menet, nekem is az apám volt.

-Akkor ezt csináld végig még egyszer, anyáért.-böktem oda mire Damon idegesen letörölte az arcán folyó könnytengert és inkább a cipőjét felkapva elrohant.-Dean..utána mennél? Nem akarom hogy hülyeséget csináljon.

-Persze.-haloványan elmosolyodott majd Damon után ment. Anya még itthon sem volt így  lemaradt erről a cirkuszról.

-Ha gondolod te is elmehetsz.-felpillantottam Samre aki tiltakozóan levetette magát mellém.-Komolyan, nem kell vigyázni rám.

-Én inkább maradnék, nem akarlak egyedül hagyni még a végén te csinálsz valami baromságot.

-Mire gondolsz?-fordultam felé mire a fiú felém nyúlt és végig simította az alkarom amibe beleborzongtam.

-Vigyázok rád.

-Kedves.-sütöttem le a szemem.

***

-Damon várj már meg, basszus!

-Akadj már le rólam.

-Gondoltam megihatnánk valamit, de legyen ahogy akarod engem a bárban megtalálsz.

-Jó, várj meg.-dörmögte majd Dean után indult aki arcán győzedelmi mosoly ült. A két fiú betért a bárba ahol cigifüst és az alkohol erjedő szaga csapta meg őket, de nekik ez egy élettel egyenlő szag volt. Damon letagadhatatlanul szomorú volt, és ugyan igyekezett nem mutatni..Dean tökéletes tudta mi érez barátja így kikért magának egy sört Damonnak pedig egy pohárka wiskeyt.

Ha Damonön múlt volna ez az italozás leissza magát a sárgaföldig de mivel vele volt barátja így még idejében kiráncigálta őt a bárból.

-Menjünk vissza.-vetette fel Dean mire a másik kandúr hörgéssel fejezte ki nem tetszését.

-Nem akarok.

-De csak mert tudod hogy Carolinenak van igaza.

-Kérlek! Ne gyere te is ezzel, mégis ki az a hülye állat aki megkéri a családját arra hogy nézzen félre mikor szenved és nyugiba temessük el?

-Ezt miattatok csinálja. Azt akarja hogy fogadjátok el hogy elmegy és igen ebbe igaza van, én is ezt kérném Samtől ha ez velünk történne. Ő már elfogadta a sorsát.

-És ha Sam halna meg?

-Valószínűleg addig mennék ameddig nem találok valamit ami segíthet..

-Na látod!-csapta össze a tenyerét.

-De tudod mi lenne annak a vége?-Damon kérdő tekintettel megrázta a fejét.-Nem foglalkoznék semmivel csak azzal hogy segítsek rajta..de mivel ez lehetetlen, úgy menne el hogy nem törődtem vele, hogy egyszerűen hagytam lelépni és lehet még el se tudtam volna búcsúzni tőle.

-Utálom hogy mindig mindenkinek igaza van.-Damon idegesen megfordult majd haza felé indult a mögötte megint csak mosolygó Deannel együtt.

12.-Saját felelősségre

Az orvosom azt mondta szerinte célszerűbb lenne bent maradnom, a megfigyelés és az állapotom stabilizálása miatt, és igen azt feleltem ami a családom érzelmi hullámait csillapítja, így hátha letudnak feküdni az éjszaka. Már az a rohamos köhögés csak néha jön rám, de akkor nagyon!

-Caroline? Fent van, reggeli!-lépett be a kedvenc ápolóm a szobámba.

-Fent vagyok. De köszönöm, nem vagyok éhes.

-Muszáj enni!

-De én tényleg nem..-felültem majd lazán felgumiztam a hajam.

-Hány kiló voltál mielőtt kiderült a betegséged?-felém lépett majd a tálcát amin a reggelim volt letette a kis asztalra és mellém ült.

-Nem igen emlékszem Diana, sosem szerettem méredzkedni de úgy ötvenhat körül.

-Harminckét kiló vagy jelenleg.-olvasgatta a korlapom ami az ágyam aljára van tűzve.

-De nincs étvágyam, és ha úgy eszek hogy muszáj úgy is visszajön!

-Én nem erőltettem rád, itt hagyom ha pedig úgy gondolod ennél ott van.-mosolygott egyet majd magamra hagyott. Ahogy ott feküdtem a hófehér fal között egy fura érzés fogott el, mintha hirtelen a falak közelednének felém, lassan összenyomnak.-Én nem akarom ezt.-nyögtem elcsukló hangon. Nem akarok egy rohadt kórházban meghalni, nem ez nem az én sorsom. Sóhajtva nyomtam meg a nővérhívót.

-Baj van?-rontott be Diana.

-Elmúltam 18, magam dönthetek és én saját felelősségre haza szeretnék menni!

-Tudom hátborzongató ez a hely és biztos jobb lenne a családod köreiben üldögélni mint itt egyedül. Beszélek Dr.Petersonnal.-mosolyogva ott hagyott én pedig boldogan szedelőzködni kezdtem de mintha csak átok sújtana, a mellkasom újra fájni kezdett, a levegő vétel pedig szakadozottan ment.

-És ilyen állapotban szeretne haza menni kedves Caroline?

-Jól vagyok!

-Pont most szerettem volna elmondani az újabb fejleményeket.-felém lépett majd az ágyra emelt.-A tüdejében is keletkeztek áttétek, ezért a sok szúró fájdalom, a vér felköhögése és az hogy a levegő vétel egyre nehezebb. Nem szeretném kimondani de orvos vagyok, ez a dolgom. A tüdeje lefog állni, és ezt csak oxigénpalackkal tudjuk hosszabbítani, így talán tovább húzza.

-És ha én nem szeretnék oxigénpalackkal leélni a hátralévő heteim?

-Ha ezt választja én nem állhatok a döntése útjában, elmúlt 18 éves! De mint az orvosa egy tanácsot ha elfogad. A családja csak örülne ha megpróbálná ezt az oxigénpalackot.-a jó kis érzelmi zsarolás..rögtön eszembe jutott Damon és anya csalódott arca amikről süt a bennük tomboló kérdés...miért nem fogadta el? Miért nem élt a lehetőséggel?

-Jó, rendben legyen...-sóhajtottam.-de akkor haza mehetek, ugye?

-Saját felelősségre.-kacsintott majd behozatta az óceánkék palackot.-Nagyon egyszerű a használata.-felelte majd az orromba vezette a palackból kilógó gumicsövet.-Na így könnyebb a légzés.-mosolygott az orvosom.

-Köszönök mindent!

-Ez a munkám, de remélem többet nem találkozunk itt.-kacagott.

-Ne aggódjon, ha haza megyek onnan már csak a halottas kocsi vissz el.

-Pozitívabban!

-Próbálkozom.-feleltem majd a hátamra vettem a táskám és magam után húzva a palackot elindultam haza. Jól esett sétálni..olyan jó idő volt, tűzött a nap és kedvesen csicseregtek a

-Caroline!-ahj ne, ez komoly?

-Damien, nem érek rá a hülyeségeidre!

-Csak hallgass meg.

-Nem érek rá, várok valakit.-megálltam majd úgy tettem mintha a szememmel kerestem volna az illetőt akit várok.

-Damont várod?

-Nem, a barátomat.

-Hogy kit? Most akartam elmondani mennyire szeretlek...és hogy te jelented nekem a világot.-sóhajtott.-Nincs is barátod igaz? Csak leakarsz rázni.

-És akkor....Sammy!-kiáltottam el magam boldogan mikor megláttam Samet. Életmentes✔.

-Szia nyafihercegnő.-futott felém nevetve én pedig gondolkodás nélkül az ajkaira tapadtam. Vadul faltam őket, ahogy Sam is az enyémet...a levegő hiány miatt külön váltunk majd a nyakába borultam.

-Mindent elmagyarázok.-suttogtam mire összekulcsolta ujjainkat. Hamar rájöttem hogy nem kell sokat magyaráznom, felismerte az autós ügy után.

-Ohh Damien! Tudod nem igazán tetszik a múltad. Öreg hiba összetörni Caroline szívét...de még szerencse hogy jöttem igaz cicám? Össze ragasztottam sec perc alatt.-végig simította az arcom.

-Így igaz.-feleltem majd hozzá bújtam hogy ne nevessem el magam.-Annyira szeretlek!

-Én is téged hercegnőm.

-Akkor hagyjuk, legyetek boldogok.-felelte Damien majd ott hagyott minket. Mikor tisztes távolságba ért szinte egyszerre nevettük el magunkat.

-Szóval szerelmem hova indultál így, félig robotként?

-Haza drágám neked is otthon kéne lenned nem igaz? Csak nem csalsz meg?

-Soha se jutna eszembe ilyen dolog, csak téged szeretlek!

-Megnyugodtam.-nevettem.-Dean merre van?

-Damonnél, én is oda tartok...megbeszéltük hogy négyen bemegyünk hozzád de megelőztél minket.

-Nem a kórházban akarok meghalni, saját felelősségre haza engedtek.-mosolyogtam.-De akkor gyere, menjünk együtt Damonhoz, szerelmem!

13nap daddy.🔪❌

11.-Kórház kaland

-Továbbra is Damon szemszög.-

Egy taszítóan fehér szobában ébredtem fel. Lopva körbe néztem mikor rám tört a tudat hogy mit is keresek én itt.-Caroline..-suttogtam majd kirohantam a szobából ahol eddig feküdtem. Végig rohantam a folyóson mikor két erős kar rántott vissza.

-Még is hova igyekszik?-méregetett egy szöszke ápoló akiről rögtön Care jutott eszembe.

-A húgomat keresem, tudna segíteni? Caroline Black!-hadartam a szavakat.

-Nem rémlik hogy lenne itt ilyen nevű beteg.

-Ezt hogy érti? Itt kell lennie!!

-Sajnálom.-suttogta majd faképnél hagyott. Vettem egy mély levegőt majd újra futni kezdtem, az ideg szét vetett teljesen! A húgomat akarom.

-Damon!-sikított anya majd a karomba borult.

-Anya..-magamhoz szorítottam.-Caroline jól van?-kérdeztem remegő hangom.

-Épp érted jöttem, hív téged! A másik épületben van, az intenzív osztályon..-szipogott.-Fiam megmentetted a húgod életét.

-Sikerült visszahoznom?

-Sikerült kicsim..-a kezei közé vette könnytől ázott arcom.-De menj már, téged akar.-egy puszit nyomot az arcomra amin már ekkor hatalmas vigyor ült. Mint valami óvodás olyan futásnak eredtem és meg sem álltam addig amíg meg nem láttam Caroline szőke loknijait, égető kék tekintetét.

-Nyafi..-léptem be a szobába.

-Damy..-suttogta könnyeivel küszködve. Elmosolyodtam majd oda mentem hozzá és magamhoz öleltem. Úgy bújt mint egy kiskutya aki fél a viharban.-Köszönöm.-nyögte.

-Ezt ne köszönd meg...bárcsak ne kellett volna ezt tennem.

-De megtetted, miattad vagyok még itt.-mosolygott majd kiszakadt az ölelésből.-láttam apát.-lehajtotta fejét. Nem hittem a fülemnek, kérdő tekintettel bámultam rá.-Megfogta a kezem és azt mondta büszke ránk..-szipogott.-nagyon büszke, azt kérte ígértessem meg veled a nevében hogy vigyázol anyára, cserében pedig megígér neked ő is valamit.-haloványan elmosolyodott.-Megígéri hogy vigyázni fog rám míg újra nem találkozunk a túloldalon.

-Szép hely?

-Gyönyörű Damy, világos és tökéletes mindent boldogság ölel át, tudom hogy ott jól elleszek apuval míg ti nem jöttök...sok sok év múlva!-emelte fel a mutatóujját és fenyegetően megrázta az orrom előtt.

-Nem akarom hogy elmenj.-suttogtam.

-Én sem akarok menni, hidd el ha választhatnék itt maradnék veletek..veled.

-Tudom.-magamhoz öleltem. Hosszú percekig egymás karjaiban szipogtunk mikor vakufénye szóródott ránk, egyszerre a fényirányába kaptunk a tekintettünk. Csak anya volt. Caroline felnevetett engem pedig elöntött a boldogság, olyan jó őt nevetni látni...kérlek istenem ne vedd el tőlem!-fohászkodtam magamban majd Care újra hozzám bújt anya pedig újra fényáradatban fürdetett minket. El sem tudom képzelni az életem nélküle, komolyan mintha azt kérnél hogy levegő nélkül éljek, lehetetlen. Anya szinte rám vetődése zökkentett ki a gondolataimból.-Mosolyogjatok!-fölénk emelte a kameráját majd kattintott. A képen három vigyorgó arc mutatta hogy minden rendben pedig jól tudjuk mind össze vegyünk törve, apró darabokra. Vidáman társalogtunk hármasban mikor belépett egy ápolónő és azt mondta itt van két látogató és egyesével beengedné őket ha lehet. Care rá bólintott majd megjelent az ajtóban Damien tenyérbe mászó arca aminek megpillantásakor automatikusan ökölbe szorult a kezem. A húgom az ellenkező irányba kapta ragyogó orcáját..rá pillantottam ő pedig lehunyt szemmel megrázta a fejét.

-Nem kíváncsi rád, haver!

-Beszélnem kell vele, a bűntudatom csak úgy mardos belül..

-Remélem szép lassan felemészt, Damien erre volt esélyed! Hosszú éveken át lett volna esélyed mindent megadni neki de neked egy olcsó kurva kellett, magadra vess!

-Damon, én tudom hogy elcsesztem. Hiba volt.-beljebb lépett én pedig lazán felakartam ugrani de Caroline megfogta a kezem és visszahúzott.

-De még mekkora hiba.-dörmögtem.

-Akkor vissza jöjjek ké..

-Soha.-vágtam közbe majd megszorítottam a húgom kezét. Damien lehajtott fejjel távozott a szobából. Csend telepedett a szobára miközben a másik látogató miatt aggódtunk...nagyon szurkoltam hogy az ajtón ne Rose dugja be a fejét.

-Bejöhetek?-kopogott a csukott ajtón egy számomra amúgy teljesen felismerhetetlen hang.

-Igen!!-vágta rá gondolkodás nélkül Care én pedig kérdő tekintettel kaptam a fejem az ajtó felé. Joseph lépett be rajta.

-Sziasztok.

-Szia.-sóhajtotta a húgom majd egy őszinte mosoly ült ki arcára.

-Fiam! Gyere le velem, igyunk egy kávét.-némán bólintottam majd otthagytuk őket.

-És akkor vissza Carolinehoz.-

-Örülök hogy itt vagy.-nyögtem elgyengülve.

-Én is...én is.-a kezébe vette a kezem majd közelebb húzódott és ajkát ajkamra nyomta.

-Nagyon megnehezíted.-duruzsolom a csókba.

-Veled akarok lenni.

-Én is ezt érzem, de pár nap és én a koporsómban leszek.

-Ebbe bele se kezdj!

-Ígérj meg nekem valamit.-fogva tartottam a tekintettét.

-Akármit.

-Ott leszel a temetésemen és hozol nekem egy szép csokor fehér rózsát!-könny szökött  a szemembe.

-Megígérem.-nyögte érzelemmentes hanggal majd magához ölelt. A karjaiban megnyugvásra leltem, de ez valamiért mégsem ért fel a családom öleléséhez...ez más volt, nagyon más.-Olyan hülye vagyok.

-Már miért lennél az?-suttogom a fülébe.

-Mert így nehezebb lesz a búcsú, fájdalmasabb és kibírhatatlanabb.

-Magadnak csinálod, Joseph.-eltávolodtam tőle hogy a szemébe nézhessek.-Ha van eszed még most elmész..felállsz és végleg kisétálsz azon az ajtón.-a homlokának döntöttem az én homlokom.

-Szeretlek.-böki oda lazán én pedig hatalmasat sóhajtok és befogom a száját az enyémmel.

-Menj.-elengedtem majd lehajtottam a fejem.

-A mennyben találkozunk te csoda.-felelte szaggatottan majd kitépett az ajtón. Tudtam hogy most látom őt talán utoljára és épp elkapott a zokoghatnék de az ajtó szinte kiszakadt a helyéről.

-Na mi van nyafka hercegnő.-ugrott mellém Sam nevetve majd szorosan magához ölelt.

-Sammy!-suttogom a fülébe.-Titeket is lehet látni erre?-kérdeztem nevetve majd Dean letépte rólam Samet és helyet cserélt vele.

-Néha!

-Damon hívott fel az előbb.-javította ki Deant.

-Szóval ő felhívott és ti rögtön jöttetek is?

-Hát necces volt kiugrani az iskola kerítésén de igen!

-Ti idióták.-nevettem.

-Mégis csak a húgocskánkról van szó.-Ott volt mindenki aki számított nekem. Körbe ülték az ágyamat majd régit történetekkel bombáztak, de szinte nem is figyeltem rájuk...lefoglalt hogy vissza idézzem magamban a jó emlékeimet amiket velük éltem át..istenem de hiányozni fognak. Haloványan megráztam a fejem hogy vissza rázódjak a valóvilágba...de mintha itt minden rózsás lenne!?  Újra szúrni kezdett a mellkasom majd csillapíthatatlan köhögés tört rám. A tenyerem a szám elé szorítottam majd mikor enyhült és apró bukdácsolások maradtak csak elemeltem onnan a kezem amiből folyt a vér. Miután felnéztem mindenki szemében könny ült így inkább elfordultak.

-Jól vagyok!-hazudtam mosolyogva.

14 nap és tényleg vigyázhatsz rám, apa!!