17.-Levél

Fogalmam sincs mi lesz ez után. Először apa, aztán anya és végül én...csak egy összetört fiút hagyunk magunk után aki kifosztva érzi magát. Mintha csak az érzelmi bankját rabolták volna ki, olyan üresre hogy oda még a szél sem fúj be, szinte látom magam előtt ahogy áll a ház közepén és sír elakarja terelni a figyelmét de nem megy neki, mert bármerre megy követik az emlékek a fájdalom és a magány. Belép a konyhába ahol rázúdul az édesanyjával átélt főzőleckék, vesz egy mély levegőt majd kifut a lakásból de mindhiába, a felhajtón állnak a kocsik amiket oly sokszor bütykölt az édesapjával. A fejét fogva rohan el a kertbe ahol meg kell pillantania a szeretett húgával újra csinált előkertet amit az édesanyjuknak csinálnak újjá.-ELÉG.-kiáltja el magát majd térdre borul, egy darabig így sír tovább mikor hirtelen előkap egy fegyvert aminek a csövét az ajkai közé szorítja, kibiztosítja és sóhajtva meghúzza a ravaszt.-Damon.-nyögöm könnyező szemmel majd magam után vonva a kis palackom berontottam a bátyám szobájába és a karjaiba vetettem magam.

-Mivan veled?-kacagva visszaölelt.

-Semmi...semmi.-suttogtam mélyen beszívva a biztonságot rejtő férfi illatát. Ez az amit sosem felejtek el, ezt a vad és tömény férfi illatot. Az ő illatát. Az egyetlen bátyám illatát.

-Aludtál és rosszat álmodtál vagy..?

-Nem történt semmi, egyszerűen itt jobb.-szorosabban ölelem.

-Oké, akkor mit szóltál robothúgi ha lemennénk csinálnál popcorn és befeküdnénk a tv elé? Mint régen?

-De semmi dráma!-emeltem fel a mutatóujjam amit aztán Damon játékosan elkapott lekényszerítette a testem mellé, egy puszit nyomott az arcomra majd elsuhant mellettem.-KOMOLYAN MONDTAM!-dobtam utána a szavakat akár a szennyest majd a szemem forgatva utána kecmeregtem. Míg Damon a filmek között kutatott én betettem a mikróba egy sós pattogatott kukorica csomagot és vártam, szinte megkövülve álltam a mikró mellett a hülye mániám miatt, valamiért imádtam hallgatni ahogy felhevül a kis kukorica szem és végül feladva magát pattan egyet.

-Oda fog égni ha megvárod mire mindegyik kipattog, hercegnő.-kiáltott Damon.-És megvan a film!

-Na mit nézünk?-morogtam miután egy tálba öntöttem a fehér gubacsokat.

-Titanic!-vigyorgott az én arcom pedig átváltott amolyan ezt te sem gondoltad komolyan stílusba.

-Na jó nem, gondoltam belekezdhetnénk egy sorozatba végre.-igen régen elterveztük már hogy belenézünk egy sorozatba csak valami mindig közben jött. Ez általában a halál volt.-A választék a következő. Walking Dead...Pretty Little Lirsa..

-Liars.-javítottam ki mire ő csak vállat vont.

-Úgysem azt nézzük, elég gázosan hangzik.

-Pedig jó sorozat.-mosolyogtam miután feltörtek bennem a Rosessal átélt emlékeim. Olyan sokszor néztük. Együtt. Boldogan. Nevetve. Sírva.

-Akkor melyik lesz?-zökkentett ki a gondoltaimból Damon mély hangja.

-Bates motel.

-Az jó lesz!-vágtam rá gyorsan. Teljesen elmerültünk a sorozatban, magával ragadt minket a történet és az hogy végre együtt csináltunk valamit és nem, nem csak az hogy hatszor töltöttük újra a popcornos tálat! Már a második évad végénél járva Damon kikapcsolta hogy hadd izguljunk a holnap miatt, hogy legyen miért várni a holnapot. Damon egy ideig még vergődött a kanapén aztán rám pillantott. A tekintette komoly volt. Bajt észleltem.-Mond. Kérdezd.

-Inkább mutatnék valamit.-elővett egy levelet amit aztán a kezembe kényszerített.

-Mi ez?

-Reggel találtam a postaládában, neked szól.

-Kitől jött?-lehajtottam a fejem félve a választól.

-Damien Fell.

-Égesd el!-vágtam rá rögtön.

-Elcseszte és szerintem ezt ő is tudja, legalább olvasd el.

-Ha jól emlékszem te verted meg és most a védelmére kelsz?

-Nem kelek senki védelmére Caroline, és jól tudod ha oldalt kéne választanom akkor is téged választanálak ha te lennél a hibás. De ez más.-morogta mire kitéptem a kezéből a levelet és felnyitottam. Amint feltéptem a boríték lezárt részét megcsapott az az illat. Az ő illata. Vettem egy mély levegőt hogy visszanyeljem a könnyeim és neki estem a soroknak.

Care!

Gondoltam talán el sem olvasod ezt az idióta papírfecnit, de akkor beugrott hogy Caroline kibaszott Blackről beszélünk. Sosem tenné meg ezt. Hogy miért érzem magam 1970-ben és írok levelet ahelyett hogy dobnék egy novellát és pár hangulat jelent a facen? Mert ez személyesebb és közelibb. Így közelebb érzem magam hozzád. Nem akarsz látni engem, oké megértem de ne tilts meg hogy szeresselek Caroline, és ezt nem mint egy barát vagy egy legjobb barát írom de persze igen, barátok vagyunk amióta világ a világ...de Care nekem mindig is te voltál és te leszel az a nő! Az egyetlen aki kell, aki miatt átúszom az óceán, levadászom a levadászhatatlant akiért megölöm a halhatatlant. Nyálas? De még mennyire. De tudod vannak napok amik beleégtek az agyamba és nyáladzásra késztetnek. Melyek ezek a napok? Mikor megismertelek, mikor először megöleltelek, mikor először megpusziltalak, megfogtam a kezed és mikor először megcsókoltalak. Az emlékek mind a fejemben az érzések mind a szívemben! Fogalmam sincs látlak-e még de tudnod kell hogy megmentettél engem, miattad lettem az aki és ezt sosem felejtem el, Care. Sok szeretettel és szerelemmel, a te egyetlen Damiened.-patakokban folyó könnyekkel bámultam a papírt ami még mindig árasztotta magából a levél író srác, káprázatos illatát.

-Jól vagy?-bökött a vállamba Damon.

-Nem, nem vagyok jól!-suttogom beismerve az érzéseim. A bátyám széttárta a védelem és a biztonság kapuit amibe úgy bújtam bele mint egy megzavarodott kölyök kutya a gazdája karjaiba.

-Minden rendbe jön, hercegnőm.-duruzsolta majd jobban szorított. Sokkal jobban.

Kötve hiszem Damon, nyolc nap és vége. Elmegyek.