Nyögdécselve nyitottam ki kék íriszeim mikor is beugrott hol és kivel vagyok.
-Jó estét.-vigyorgott Joseph.-Nem volt szívem fel kelteni téged, olyan édesen szuszogtál.-motyogja elvörösödve.-Jobbnak találtam inkább nézni a remegő ajkaid és szempilláid.-Az én arcom is lángokba borult így most én találtam jobbnak elfordulni tőle hogy ne lássa mennyire hatással van rám. Jobban hozzá bújtam majd a fejem nyakhajlába temettem. Joseph karjai újra átfonták a derekam és csak húzott és húzott, megszűnt köztünk minden centiméter akkor nem volt Joseph és Caroline, akkor két ember volt egy, összeolvadtunk.-Care.-morogja a fülembe.-Szeretném ha..hogy..szóval hogy elmenj kemoterápiára.
-Fölösleges.
-Vagy csak nem akarsz menni.-böki oda a hangjában enyhe gúnnyal. Kibontakoztam jóleső öleléséből majd olyan ezt most nem gondolhatod komolyan fejjel bámultam rá.-Ha akartál volna...még az elején elkezdhetted volna.
-Nem hiszem el amit hallok, Joseph..szerinted ha érne valamit nem csináltam volna végig? Azt gondolod hogy én örömöm lelem abban hogy itt hagyom a családom? Vagy abban hogy minden éjjel hallhatom azt ahogy a bátyám a szobájában szipog és üti a falat?-a hangszintem talán hangosabb volt a kelleténél.-Hülye barom.-felugrottam az ágyról majd bezárkóztam a fürdőbe.
-Sajnálom Care..é-én csak nem akarom hogy meghalj..olyan nehéz ezt megérteni?
-Mi folyik idefent?-hallottam meg Damon hangját ami mint mindig most is zene volt a füleimnek, kicsaptam a fürdő ajtaját majd a bátyám karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzá bújtam, mert senki karjában nem érezem EZT a biztonságot.-Mi történt?-suttogja a fülembe de én válaszadás helyett inkább a néma vagyok és próbálok nem sírni dolgot kezdtem el.-Joseph?
-Sajnálom.-veti oda félvállról majd elhagyja a szobát.
-Hercegnőm..-suttogja aggódva amin már akaratlanul, elsírtam magam. Nem akarom itt hagyni.-El kell mondanom valami igen fájdalmas dolgot.-morogja mire eltávolodom tőle hogy a könnyektől csillogó szemeibe nézhessek.
-Mi történt?
-Anya..í-írt egy levelet.-a kezembe akarja nyomi de visszatoltam a kézfejét, utalva ezzel arra hogy olvassa fel ő, nincs erőm hozzá.-Rendben.-vesz egy mély levegőt majd a soroknak esik.-Édeseim, tudom önző lépés ez a részemről..de nekem ez nem megy. Kétlem hogy jó anya lehetnék így hisz a férjem, a ti szerető apátok elment..és most te Caroline...te haldokolsz és nekem ezt nincs szívem végig nézni. Fiam, édes drága kisfiam.-Damon visszanyeli könnyeit majd folytatja.-Tudom ez után úgy fogsz rám gondolni mint egy idegenre, de nem élhetek így melletted, nem nevelgethetem tovább csak a fiam úgy hogy nincs mellette a kis szőke hajas babám és ennek fejébe még egy érzelmi roncs lennék aki piába vagy legrosszabb esetben drogokba menekül hogy ne érezze az elfojthatatlan fájdalmat. Most nagyon figyeljetek ide rám, ti vagytok a reményem a túloldalon itt várunk rátok az apátokkal. Büszke vagyok mindkettőkre. A világ legerősebb és legérzelmesebb ölelésével búcsúzik a szerető édesanyátok.-Zokogva borulok bele újra Damon karjaiba aki hasonló érzésekkel a szívében ölel vissza.
-Mit csinált magával?
-Emlékszel mikor elmentem neked a ny-nyugtatókért? Kint hagytam az asztalon...de reggelre egy szem sem volt benne.-szipogja.-Bementem anyához hogy megkérdezzem mi történt vele...de késő volt.-állát a fejem búbjára nyomja, úgy sír tovább.
-Sajnálom.-makogom majd jobban öleltem a bátyám.
-Mégis mit?-most ő tol el magától hogy a szemembe nézhessen.
-Hogy...meghalok és itt hagylak, egyedül.
-Veled megyek.
-Nem jöhetsz!
-Megtiltod?-haloványan elmosolyodik.
-Damon, ígérd meg hogy nem..hogy nem lépsz ki az életből.
-Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani.-sóhajtva beletörődtem, de ettől eltekintve még mindig nem tetszett a dolog. Damon egy hosszú puszit nyomott az arcomra majd magamra hagyott. Hirtelen minden összeomlott, minden apró tégla a lábaimnál hevert miközben a fejemben egy mondat visszahangzott..Napok, napok vannak hátra..és bármennyire is nehéz kimondani, húsz napnál nem igen jósolom tovább...-Sóhajtva leborultam az ágyamra hogy kisírhassam magam. Mindig is hatalmas családról álmodoztam, egy kislányról és egy kisfiúról akiknek az édesapjuk, Damien Fell. Sokszor gondoltam hogy majd eljátszadoznak Damon gyermekeivel mi pedig a még mindig boldog nagyszülőkkel együtt, mosolyogva bámuljuk őket egészen addig amíg meg nem jelennek a Winchesterek és be nem eresztik a saját rosszcsontjaikat, akiket ugyan úgy szeretek majd mint az enyéimet vagy Damonét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése