18.-Fejben ördög

-Most már nyugodj meg.-simította végig utoljára a hajam teljes hosszát a még akkor karjaiba tartó Damon.

-Nem írhat nekem ilyet!-fújtatva kiszakadtam a bátyám öleléséből és a cipőmért siettem.

-Most meg hova mész?

-A vidámparkba. Szerinted?

-Oda mész és?-kérdezte karba tett kézzel.

-És szájba verem.-felvontam a szemöldököm majd a dzsekim leakasztva a fogasról kiléptem a házból. Nem igazán gondoltam át ezt az egészet, mentem mert így éreztem jónak. Minden lépésnél kezdtem meggyőződni arról hogy talán mégsem lesz ez az év legjobb ötlete de mire megfordultam volna azon kaptam magam hogy az házuk ajtajában állok. Ha már itt vagyok!-futott át az agyamon majd bekopogtam. A szívem a torkomban dobogott a pulzusom pedig az egekbe szökött, de hátrálni sem tudtam mert a lábam az ajtó előtti lábtörlőbe gyökerezett. Maradásra akar bírni a köcsög. A levélre kandikált a tekintettem ami észt vesztve szorongattam mikor megláttam ahogy az ajtó kinyílik. Esküszöm a fejemben úgy játszódott le mintha csak le lenne lassítva. Lassan felemeltem a tekintettem az akkor már az ajtóban álló férfire aki kikerekedett szemmel bámul rám majd végig fürkész a szemével ami aztán megállapodik a levelén.

-Szia Caroline.

-Damien.-köptem oda hűvösen majd a vállának ütközve beléptem mellette.

-Szia Caroline, örülök hogy látlak.

-Én is örülök.-motyogtam az anyukájának aki aztán biztatóan elmosolyodott, de nem viszonoztam csak felbaktattam Damien szobájába. Belépve megcsapott a rég nem érzett illat, teljesen lesokkolva álltam a szoba közepén ami akkora változáson ment keresztül hogy alig ismertem rá. Az eddigi pirosas falak most halványkék színben pompáztak amihez tökéletes passzoltak a hófehér bútorok és a falakon találomra elrendezett poszterek amiknek a közepén egy parafatábla foglalta helyét, amihez közelebb lépve megpillantottam a régi életem. Tele volt közös képekkel, kívülről befelé mentek a képek. Tyler, Rose, Jeremy, Abby, Ashley, Damien és én. Mind ott voltunk. Az összes képünk. Az összes emlékünk. 'Az emlékek a fejemben az érzések a szívemben.' 

-Szóval?-kérdezte a karcos hangú férfi aki lassan leült az ágyára.

-Azért jöttem hogy...-kezdtem elpuhult, nyálas hangon. Légy már bátrabb. Ő csak Damien Fell!-mordult rám a fejemben élő ördög én pedig igen is adtam a szavára ugyan is akkor gondolván egyet közelebb léptem hozzá és lekevertem neki egyet. Damien csillogó szemekkel nézett rám, sütött az arcáról a megbánás és a sajnálat. De ide ez túl kevés lesz. Igaz? Az lesz, ugye? A szemembe bámuló Damien a karomért nyúlt és maga mellé húzott, lassan megnyalta az ajkait amiket aztán szóra nyitott.

-Utálsz? Megértem mert egy paraszt voltam. Sosem tudtam értékelni semmit amim volt és mikor elveszítem akkor jövök rá hogy egy idióta voltam mert eddig nem foglalkoztam vele és hagytam veszni. Egy kincset dobtam el, egy csiszolatlan gyémántot.

-Pedig megcsiszolhattál volna.-mondtam ki nagy nehezen a visszafojtott nevetés miatt, de mind hiába mert akkor Damien a szemembe nézett összevonta a szemöldökét és mindketten hatalmasat nevettünk.

-Jó hülye is voltam, megkellet volna csiszoljalak.

-Pedig még hagytam is volna.-kacagtam tovább.

-Sőt még élvezted is volna.

-Mi a fene van velem? Azért jöttem hogy leszedjem a fejed amiért darabokra cincáltad az életem de mivan itt nevettünk mint két idióta.-a tenyerembe temettem az arcom.-Miért nem tudok rád haragudni?-hallottam ahogy Damien vesz egy mély levegőt hogy beszélgessen.-Ne..ne ne.-befogtam a száját a mutatóujjammal.-Shh, nem kell elkezdeni sorolni!

-Pedig sorolni akarom.-morogta majd megnyalta az ujjam amit csak egy szemöldök felvonással járó komolyan? fejjel reagáltam le.-Szeretlek.-suttogta szemembe nézve én pedig abban a pillanatban hirtelen újra szétestem a bennem elszabaduló érzésektől. A ketrecembe zárt szerelem újra ott dobog az ereimben. Damien egy szavával élesztette újjá a bennem meghalt pillangókat amik már vadul csapkodva zajongtak a gyomromban. Ahogy újra a fiú vágytól izzó szemeibe pillantottam rájöttem hogy sosem szerettem és sosem fogok mást szeretni, ő az akit magam mellé képzeltem akivel a jövőm terveztem. Szavak hiányában csak néztem őt, elakartam veszni azokban a zöldeskék szemekben. Elveszni a színkavalkádban hogy ott maradhassak és boldogságra lelhessek. Mintha az neked menne!-kacagott az ördögöm én pedig visszakérdeztem hisz mégis miért ne menne? Mert képtelen vagy megbocsátani, Caroline.-adott választ rögtön és igen, igaza volt. Rákos vagyok. Halálos beteg és képtelen vagyok úgy meghalni hogy ne gyötörje magát senki mert tudja úgy mentem el hogy utáltam? ELÉG!.-kiáltottam magamra majd visszatértem a valóságba ahol Damien ajkait harapdálva nézett én pedig megakartam bocsátani. Megakartam bocsátani neki, a világnak, a sorsnak és magamnak. Damien szeme lemászott az ajkamig aztán vissza a szememig, én pedig vettem a lapot. Megbocsátottam. 

17.-Levél

Fogalmam sincs mi lesz ez után. Először apa, aztán anya és végül én...csak egy összetört fiút hagyunk magunk után aki kifosztva érzi magát. Mintha csak az érzelmi bankját rabolták volna ki, olyan üresre hogy oda még a szél sem fúj be, szinte látom magam előtt ahogy áll a ház közepén és sír elakarja terelni a figyelmét de nem megy neki, mert bármerre megy követik az emlékek a fájdalom és a magány. Belép a konyhába ahol rázúdul az édesanyjával átélt főzőleckék, vesz egy mély levegőt majd kifut a lakásból de mindhiába, a felhajtón állnak a kocsik amiket oly sokszor bütykölt az édesapjával. A fejét fogva rohan el a kertbe ahol meg kell pillantania a szeretett húgával újra csinált előkertet amit az édesanyjuknak csinálnak újjá.-ELÉG.-kiáltja el magát majd térdre borul, egy darabig így sír tovább mikor hirtelen előkap egy fegyvert aminek a csövét az ajkai közé szorítja, kibiztosítja és sóhajtva meghúzza a ravaszt.-Damon.-nyögöm könnyező szemmel majd magam után vonva a kis palackom berontottam a bátyám szobájába és a karjaiba vetettem magam.

-Mivan veled?-kacagva visszaölelt.

-Semmi...semmi.-suttogtam mélyen beszívva a biztonságot rejtő férfi illatát. Ez az amit sosem felejtek el, ezt a vad és tömény férfi illatot. Az ő illatát. Az egyetlen bátyám illatát.

-Aludtál és rosszat álmodtál vagy..?

-Nem történt semmi, egyszerűen itt jobb.-szorosabban ölelem.

-Oké, akkor mit szóltál robothúgi ha lemennénk csinálnál popcorn és befeküdnénk a tv elé? Mint régen?

-De semmi dráma!-emeltem fel a mutatóujjam amit aztán Damon játékosan elkapott lekényszerítette a testem mellé, egy puszit nyomott az arcomra majd elsuhant mellettem.-KOMOLYAN MONDTAM!-dobtam utána a szavakat akár a szennyest majd a szemem forgatva utána kecmeregtem. Míg Damon a filmek között kutatott én betettem a mikróba egy sós pattogatott kukorica csomagot és vártam, szinte megkövülve álltam a mikró mellett a hülye mániám miatt, valamiért imádtam hallgatni ahogy felhevül a kis kukorica szem és végül feladva magát pattan egyet.

-Oda fog égni ha megvárod mire mindegyik kipattog, hercegnő.-kiáltott Damon.-És megvan a film!

-Na mit nézünk?-morogtam miután egy tálba öntöttem a fehér gubacsokat.

-Titanic!-vigyorgott az én arcom pedig átváltott amolyan ezt te sem gondoltad komolyan stílusba.

-Na jó nem, gondoltam belekezdhetnénk egy sorozatba végre.-igen régen elterveztük már hogy belenézünk egy sorozatba csak valami mindig közben jött. Ez általában a halál volt.-A választék a következő. Walking Dead...Pretty Little Lirsa..

-Liars.-javítottam ki mire ő csak vállat vont.

-Úgysem azt nézzük, elég gázosan hangzik.

-Pedig jó sorozat.-mosolyogtam miután feltörtek bennem a Rosessal átélt emlékeim. Olyan sokszor néztük. Együtt. Boldogan. Nevetve. Sírva.

-Akkor melyik lesz?-zökkentett ki a gondoltaimból Damon mély hangja.

-Bates motel.

-Az jó lesz!-vágtam rá gyorsan. Teljesen elmerültünk a sorozatban, magával ragadt minket a történet és az hogy végre együtt csináltunk valamit és nem, nem csak az hogy hatszor töltöttük újra a popcornos tálat! Már a második évad végénél járva Damon kikapcsolta hogy hadd izguljunk a holnap miatt, hogy legyen miért várni a holnapot. Damon egy ideig még vergődött a kanapén aztán rám pillantott. A tekintette komoly volt. Bajt észleltem.-Mond. Kérdezd.

-Inkább mutatnék valamit.-elővett egy levelet amit aztán a kezembe kényszerített.

-Mi ez?

-Reggel találtam a postaládában, neked szól.

-Kitől jött?-lehajtottam a fejem félve a választól.

-Damien Fell.

-Égesd el!-vágtam rá rögtön.

-Elcseszte és szerintem ezt ő is tudja, legalább olvasd el.

-Ha jól emlékszem te verted meg és most a védelmére kelsz?

-Nem kelek senki védelmére Caroline, és jól tudod ha oldalt kéne választanom akkor is téged választanálak ha te lennél a hibás. De ez más.-morogta mire kitéptem a kezéből a levelet és felnyitottam. Amint feltéptem a boríték lezárt részét megcsapott az az illat. Az ő illata. Vettem egy mély levegőt hogy visszanyeljem a könnyeim és neki estem a soroknak.

Care!

Gondoltam talán el sem olvasod ezt az idióta papírfecnit, de akkor beugrott hogy Caroline kibaszott Blackről beszélünk. Sosem tenné meg ezt. Hogy miért érzem magam 1970-ben és írok levelet ahelyett hogy dobnék egy novellát és pár hangulat jelent a facen? Mert ez személyesebb és közelibb. Így közelebb érzem magam hozzád. Nem akarsz látni engem, oké megértem de ne tilts meg hogy szeresselek Caroline, és ezt nem mint egy barát vagy egy legjobb barát írom de persze igen, barátok vagyunk amióta világ a világ...de Care nekem mindig is te voltál és te leszel az a nő! Az egyetlen aki kell, aki miatt átúszom az óceán, levadászom a levadászhatatlant akiért megölöm a halhatatlant. Nyálas? De még mennyire. De tudod vannak napok amik beleégtek az agyamba és nyáladzásra késztetnek. Melyek ezek a napok? Mikor megismertelek, mikor először megöleltelek, mikor először megpusziltalak, megfogtam a kezed és mikor először megcsókoltalak. Az emlékek mind a fejemben az érzések mind a szívemben! Fogalmam sincs látlak-e még de tudnod kell hogy megmentettél engem, miattad lettem az aki és ezt sosem felejtem el, Care. Sok szeretettel és szerelemmel, a te egyetlen Damiened.-patakokban folyó könnyekkel bámultam a papírt ami még mindig árasztotta magából a levél író srác, káprázatos illatát.

-Jól vagy?-bökött a vállamba Damon.

-Nem, nem vagyok jól!-suttogom beismerve az érzéseim. A bátyám széttárta a védelem és a biztonság kapuit amibe úgy bújtam bele mint egy megzavarodott kölyök kutya a gazdája karjaiba.

-Minden rendbe jön, hercegnőm.-duruzsolta majd jobban szorított. Sokkal jobban.

Kötve hiszem Damon, nyolc nap és vége. Elmegyek.

16.-Összedőlt álmok.

Nyögdécselve nyitottam ki kék íriszeim mikor is beugrott hol és kivel vagyok.

-Jó estét.-vigyorgott Joseph.-Nem volt szívem fel kelteni téged, olyan édesen szuszogtál.-motyogja elvörösödve.-Jobbnak találtam inkább nézni a remegő ajkaid és szempilláid.-Az én arcom is lángokba borult így most én találtam jobbnak elfordulni tőle hogy ne lássa mennyire hatással van rám. Jobban hozzá bújtam majd a fejem nyakhajlába temettem. Joseph karjai újra átfonták a derekam és csak húzott és húzott, megszűnt köztünk minden centiméter akkor nem volt Joseph és Caroline, akkor két ember volt egy, összeolvadtunk.-Care.-morogja a fülembe.-Szeretném ha..hogy..szóval hogy elmenj kemoterápiára.

-Fölösleges.

-Vagy csak nem akarsz menni.-böki oda a hangjában enyhe gúnnyal. Kibontakoztam jóleső öleléséből majd olyan ezt most nem gondolhatod komolyan fejjel bámultam rá.-Ha akartál volna...még az elején elkezdhetted volna.

-Nem hiszem el amit hallok, Joseph..szerinted ha érne valamit nem csináltam volna végig? Azt gondolod hogy én örömöm lelem abban hogy itt hagyom a családom? Vagy abban hogy minden éjjel hallhatom azt ahogy a bátyám a szobájában szipog és üti a falat?-a hangszintem talán hangosabb volt a kelleténél.-Hülye barom.-felugrottam az ágyról majd bezárkóztam a fürdőbe.

-Sajnálom Care..é-én csak nem akarom hogy meghalj..olyan nehéz ezt megérteni?

-Mi folyik idefent?-hallottam meg Damon hangját ami mint mindig most is zene volt a füleimnek, kicsaptam a fürdő ajtaját majd a bátyám karjaiba vetettem magam. Szorosan hozzá bújtam, mert senki karjában nem érezem EZT a biztonságot.-Mi történt?-suttogja a fülembe de én válaszadás helyett inkább a néma vagyok és próbálok nem sírni dolgot kezdtem el.-Joseph?

-Sajnálom.-veti oda félvállról majd elhagyja a szobát.

-Hercegnőm..-suttogja aggódva amin már akaratlanul, elsírtam magam. Nem akarom itt hagyni.-El kell mondanom valami igen fájdalmas dolgot.-morogja mire eltávolodom tőle hogy a könnyektől csillogó szemeibe nézhessek.

-Mi történt?

-Anya..í-írt egy levelet.-a kezembe akarja nyomi de visszatoltam a kézfejét, utalva ezzel arra hogy olvassa fel ő, nincs erőm hozzá.-Rendben.-vesz egy mély levegőt majd a soroknak esik.-Édeseim, tudom önző lépés ez a részemről..de nekem ez nem megy. Kétlem hogy jó anya lehetnék így hisz a férjem, a ti szerető apátok elment..és most te Caroline...te haldokolsz és nekem ezt nincs szívem végig nézni. Fiam, édes drága kisfiam.-Damon visszanyeli könnyeit majd folytatja.-Tudom ez után úgy fogsz rám gondolni mint egy idegenre, de nem élhetek így melletted, nem nevelgethetem tovább csak a fiam úgy hogy nincs mellette a kis szőke hajas babám és ennek fejébe még egy érzelmi roncs lennék aki piába vagy legrosszabb esetben drogokba menekül hogy ne érezze az elfojthatatlan fájdalmat. Most nagyon figyeljetek ide rám, ti vagytok a reményem a túloldalon itt várunk rátok az apátokkal. Büszke vagyok mindkettőkre. A világ legerősebb és legérzelmesebb ölelésével búcsúzik a szerető édesanyátok.-Zokogva borulok bele újra Damon karjaiba aki hasonló érzésekkel a szívében ölel vissza.

-Mit csinált magával?

-Emlékszel mikor elmentem neked a ny-nyugtatókért? Kint hagytam az asztalon...de reggelre egy szem sem volt benne.-szipogja.-Bementem anyához hogy megkérdezzem mi történt vele...de késő volt.-állát a fejem búbjára nyomja, úgy sír tovább.

-Sajnálom.-makogom majd jobban öleltem a bátyám.

-Mégis mit?-most ő tol el magától hogy a szemembe nézhessen.

-Hogy...meghalok és itt hagylak, egyedül.

-Veled megyek.

-Nem jöhetsz!

-Megtiltod?-haloványan elmosolyodik.

-Damon, ígérd meg hogy nem..hogy nem lépsz ki az életből.

-Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani.-sóhajtva beletörődtem, de ettől eltekintve még mindig nem tetszett a dolog. Damon egy hosszú puszit nyomott az arcomra majd magamra hagyott. Hirtelen minden összeomlott, minden apró tégla a lábaimnál hevert miközben a fejemben egy mondat visszahangzott..Napok, napok vannak hátra..és bármennyire is nehéz kimondani, húsz napnál nem igen jósolom tovább...-Sóhajtva leborultam az ágyamra hogy kisírhassam magam. Mindig is hatalmas családról álmodoztam, egy kislányról és egy kisfiúról akiknek az édesapjuk, Damien Fell. Sokszor gondoltam hogy majd eljátszadoznak Damon gyermekeivel mi pedig a még mindig boldog nagyszülőkkel együtt, mosolyogva bámuljuk őket egészen addig amíg meg nem jelennek a Winchesterek és be nem eresztik a saját rosszcsontjaikat, akiket ugyan úgy szeretek majd mint az enyéimet vagy Damonét.